Rancsó Norbert
Mikor mélyen nézek a szemeibe,
titokként súgva eközben magamat,
mint tükörben, úgy látom, amit védek:
a szívem köré emelt falakat.
Sokat költök én neked,
Mert szívem már a tied.
Szerelmem, mint egy virág,
Hatalmas, akár e világ.
Kedves szívemnek nincsen otthona.
Bús, mint egy virágtalan orgona.
Borús, felhős ég.
Hull eső, fagy, jég.
Erős a szél, hideg.
Szomorú és rideg.
Érzelmeimet vetem papírra,
Melyeket a sors váltott valóra.
Kíséri minden léptemet,
De egy rács fogja szívemet.
Elmerültem szemed pillantásában,
Majd elvesztem lelked varázsában,
Azóta égek rejtélyes parázsában.
Elzárva e világtól,
Számos hibáktól.
Nincsenek gondok,
S szépeket írok.
Rengeteg hosszú könyvet írok majd rólad tele.
Nem múló imádatomról fog szólni az egyik,
Angyali szépségedet próbálja írni a fele,
Mert valós ihletem nélküled nem volt eddig.
Talán nem látod, talán nem akarod,
Akkor is leszek a csendes lovagod!
Jöjjön fájdalom vagy kín énnékem,
Örökös átkom legyen a reményem.
Éjjel egy talány.
A fénye halvány,
De szíve erős.
A válasz velős.
Régóta van rajtam egy átok.
Rajta kívül mást nem is látok.
Finom illata megbabonáz,
Tekintete pedig leigáz.
Ő csak játszik velem folyvást.
Miért szórta rám e rontást?
Várok, várok és várok rád,
lássalak, csókoljalak már!
Egy perc hosszú, akár egy élet.
Egyetlen vágyam, ami éltet,
veled legyek szívem dobbanásaival.
Merengek az életen, amit kaptam.
Mit kezdjek már vele, ha eladtam?
Odaadtam egy csókért cserébe...
A csók, ami bevéste magát eszébe.