Radics Ferenc
Valami mágikus álmom volt az éjjel,
szokatlan zaj volt fejemben a csend,
ijesztőn távol járt testemtől a lelkem,
néma messzeségben, mitől ébren is féltem.
Rózsa, ha arca ég a szerelemtől,
talán akácvirág, mikor
boldog igenjét mondja ki,
magnólia, ahogyan szikrázó
szépségét szórja szét.
Nyomasztón épülnek nyugtalan napok,
a néma gondolat elszáll egy sóhajon, gondot a percek arcokra vésnek,
kétséget lát a zavaros tükörkép.
Apám apja jó ember volt,
a becsületről őszintén szólt.
Csillagok ültek a vállán, rezdülés sem volt az arcán.
Szorgalmasan jó úton járt,
a Himnusz alatt vigyázzban állt.
Olaj vagyok az élet vizében,
faggyal leszek eggyé kavargó árral,
forró csókodtól hevülő testemben,
lángol jéglelkem tüzed viharában.
Elengedte nyarát az ősz,
levél után ágak nyúlnak,
mint gyermekektől váló szülők,
kik elszakadni nem akarnak.
Száműzötté vált a józan ész,
az erkölcsnél több a hatalom.
Hamis intrika hazugot pártol,
az igazság aljas rágalom.
Szomjazom lelked,
könnyedből innék,
sótól szikes testem
porrá hinti szél.
Deret zokog az ég a csendre,
még könnyben ázik a fájdalom,
kődunnát vájnak keserű cseppek,
a síráspatakok szívből erednek.
Válasz nélkül hagyott a remény,
talán a tintája elfogyott.
Az üres papír, mint fehér hólepel,
hitem takarja, lassan elfagyott.
Ontja könnyét a bús November,
szélrázva rozsdás garasát
csak halotti virágra költi már.
Lángok szülnek a tájból délibábot,
e világból remegő valóságot.
Csalódás van szívlelked mélyében,
Nem látod a szerelmet tisztán, úgy formálnád a világot,
Hogy neked tessen jón és tisztán.
Sérült lelkem neked adnám,
soha vissza nem akarnám.
De ha lelkem neked adom,
gyógyítsd meg, mert azt akarom.
Ifjú diófa volt, szép dísze a kertnek,
harmincéves korban ilyen növény gyermek.
Tűző Nap ellen árnya menedék,
madarak pihenték ágai rejtekét.
Levelei között bogarak bújtak,
békés léte felett évszak idők múltak.
Fagyos szél fésüli a nádat,
töredezett sáshaj hullámzik a parton,
a tél még fehér hógézzel fedi
a táj fagytól szakadt sebeit.