Putterer Magdolna Léna
Én Istenem e földre tett túlélőként,
Kijelölte úttalan útszakaszom,
A vadont, s törvényt írt nékem segítségként:
"Kővel szemben követ nem ragadhatok
Az ég kéklő tengerén a Nap ragyog ma.
Meleg érintését érzem orcámon,
Miközben a fénysugara simogatva
Lelkemen, egész lényemen átoson.
Ha a holdvilágos tavaszi éjen
A gondolatom elkószál, elbarangol,
Hiányodtól bánat ül a szívemen.
Szemeimből a könny megindul magától
Visszanézek a régmúltba, amikor
Hazugságtól illatozott utcasor,
Bokrokban a félelem meghúzódott.
Elbújt, végignézte, ahogy kínlódott.
Behunyom szemem, két kezem kinyújtom.
Falat fogom, falba megkapaszkodva
A rossz beidegződéstől búcsúzom.
Elindulok kissé megbátorodva.
Ablakomon keresztül bámulom
A lomjukat lehullajtott fákat...
Ma már íriszem mindent másképp lát.
Lelkem még játszik a régi zongorán
Éppúgy, mint régen egy megszokott dalt,
Bár a kotta megfakult, oly halovány.
A sötét éjben
Macska nyávogása szakítja meg a csendet,
Büdös bogár zümmögve köröz,
Rászáll fejemre.
Lényemben lelkem, mint viharos tenger,
Tajtékzik bennem már a mély.
Megrészegített, csúnyán elbánt velem,
Hatalmába kerített, elvarázsolt
Az eddig számomra még ismeretlen.
Furcsán forog körülöttem a világ.
A mában a tegnap
Tüze lángol vadul a szívemben,
Mit mások soha el nem olthatnak.
E lángot utamon végigviszem
Még ma, majd holnap.
Én hittem neked,
Te hittél nekem,
Ő hitt nekik.
Mi mind hittünk nektek,
Ti még hittetek nekünk,
Ők hittek mindnyájunknak.