Putterer Magdolna Léna
A te szíved alatt
Vert, dobogott szívem,
Otthonom, a fészkem
Voltál ezalatt...
Kezemben nincs virág, édesanyám:
Szívemben szeretetvirág nyílt, ontja...
Egyensúlyát vesztetté vált a világ,
Mérgesen mozog minden a talp alatt,
Mennybolton a Nap duplájára dagadt,
Tikkad tudat, terjed a haragosság...
Bánatosan int búcsút az óév,
Ő tudja jól, e Földön nem lesz öröm,
Kőkönny kopog kövön, amint újév
Átlép küszöbön: közel jön, köszöntöm.
Megérett idő arra e Földön,
Történjen valamiféle varázslat,
Csoda; a világ meg kell szépüljön,
Hisz oly rég ösztönt, állati vágy rángat...
Szürke ködfátyol borult a tájra,
Hó hull sűrűn, a kályhában tűz lobog,
Öröm, szeretet szállt minden házra,
Megnyugodtak a lelkiállapotok.
Megnyílik a föld, mélyül a mélység;
szélesedő szakadék szélén állok,
visszatartanának lidérces, álnok
ábrándok - meghátrálnom őrültség.
Mennyországba ők pihenni tértek:
belefeledkezem emlékeimbe,
melyek előttem mind megjelennek,
bölcseletek visszacsengnek fülembe.
Éji égbolt alatt elmerengek;
megigéz, megbabonáz az égiszem,
melyben fényes fényvirágok nyílnak,
esténként ezüstcsillagként ragyognak...
Nézted már a Magyar Tenger,
a Balaton smaragdzöld szemét,
mikor szelíden néz - ember?
Momentán, mint az éj, oly sötét,
vad vízfodrával takarja
el lelke mélyét, mi misztikus,
ám ámulatba ejt bája;
csodálja költő, filozófus.
Piros pipacs piroslik
a napsugaras nyárban,
tökéletességre törekszik
valójában e világban:
ám őszi szél két kezével
szirmát szórja szerteszét,
s akár mi leszünk, idővel
ő lesz szép emlék.
Téli estéken farkaséhesen
remény fénye erőt adva pompázott
önfeledten önzetlen lényemben,
ébren álmodoztam sok finomságról...
Ó, jaj, hogy rohan idő, év után év,
ezalatt orcán szánt mély barázdát,
halad a cél felé, hisz hajtja a hév,
megtörni vágyik aggnak alkatát...
Bogdán László Polgármester szavaira emlékezem!
Lelkem lankadtan lebeg lényemben,
kérdéseimre nem jönnek válaszok,
valahol elakadtak útközben
szavaid, - mit méltánytalanság markol.