Putterer Magdolna Léna
Ó, bár tudnád magát a valóságot,
Mi az, mit rejt e földi, vad világ?
Ítélkezni nem lenne bátorságod.
Ma még szemeid fények vakítják
Az égbolton a fény nékem csak te vagy.
Fényedtől fényűző a mindennap.
Olykor, ha régi bánatok bántanak,
Szívembe fájdalom beleharap
Csillagfényes, magányos éjeken
Előttem, kitárul világegyetem,
S a homályban sziporkázó sok pont
Ezüstfényű csillagvirágszirmot bont.
Fej lehajtva ballagott a hideg tél,
Nagyot sóhajtott minden lépésnél.
Nap fényétől felolvadt a jégpáncél,
Zöldbe borultak ligetek, rétek.
Én Istenem e földre tett túlélőként,
Kijelölte úttalan útszakaszom,
A vadont, s törvényt írt nékem segítségként:
"Kővel szemben követ nem ragadhatok
Az ég kéklő tengerén a Nap ragyog ma.
Meleg érintését érzem orcámon,
Miközben a fénysugara simogatva
Lelkemen, egész lényemen átoson.
Ha a holdvilágos tavaszi éjen
A gondolatom elkószál, elbarangol,
Hiányodtól bánat ül a szívemen.
Szemeimből a könny megindul magától
Visszanézek a régmúltba, amikor
Hazugságtól illatozott utcasor,
Bokrokban a félelem meghúzódott.
Elbújt, végignézte, ahogy kínlódott.
Behunyom szemem, két kezem kinyújtom.
Falat fogom, falba megkapaszkodva
A rossz beidegződéstől búcsúzom.
Elindulok kissé megbátorodva.
Ablakomon keresztül bámulom
A lomjukat lehullajtott fákat...
Ma már íriszem mindent másképp lát.
Lelkem még játszik a régi zongorán
Éppúgy, mint régen egy megszokott dalt,
Bár a kotta megfakult, oly halovány.