Putterer Magdolna Léna
Nézted már a Magyar Tenger,
a Balaton smaragdzöld szemét,
mikor szelíden néz - ember?
Momentán, mint az éj, oly sötét,
vad vízfodrával takarja
el lelke mélyét, mi misztikus,
ám ámulatba ejt bája;
csodálja költő, filozófus.
Piros pipacs piroslik
a napsugaras nyárban,
tökéletességre törekszik
valójában e világban:
ám őszi szél két kezével
szirmát szórja szerteszét,
s akármi leszünk, idővel
ő lesz szép emlék.
Téli estéken farkaséhesen
remény fénye erőt adva pompázott
önfeledten önzetlen lényemben,
ébren álmodoztam sok finomságról...
Ó, jaj, hogy rohan idő, év után év,
ezalatt orcán szánt mély barázdát,
halad a cél felé, hisz hajtja a hév,
megtörni vágyik aggnak alkatát...
Bogdán László Polgármester szavaira emlékezem!
Lelkem lankadtan lebeg lényemben,
kérdéseimre nem jönnek válaszok,
valahol elakadtak útközben
szavaid, - mit méltánytalanság markol.
Különös ismeretlen közelít
óvatosan, mint préda felé kúszó
kígyó; - mivel anonim, felbőszít
furcsa fénye, s a Föld bolygón átcsúszó
Románcot, tiszteletet akartok,
Megértést, megbecsülést, törődést?
Mily csodás lenne a mai világ,
Ha minden ember, mint rég, úgy élne.
Légy erős, kit a vihar könnyedén
odébb nem taszíthat, mint ahogy ősszel,
vad szél által a fáról letépett
levelet; - Erőtlenül elveszel!
A tavaszi nap ma kegyes hozzám;
Kéklő, égi tenger, mint arany, ragyog,
ajtóm kitárom, útnak indulok,
lépdelek, árkon-bokron átsurranok
Kölyökkoromban a hamvas fűben
hanyatt fekve néztem a kéklő égi
tengeren lomhán úszó nyár-végi
felhőket, melyek lebegtek derűsen
A mában
még megtehetem:
Íriszemmel végigpásztázom
e haláltusáját vívó tájat,
hol a hófehér hólepel
pironkodva burkolja be a régmúltnak,
a jelennek nagy szégyenét,
a töméntelen mennyiségű emberi...
Én nagyon szeretek repülni, szárnyalni,
de a földrengés óta rájöttem,
lélekszárnyaimmal csak nyugodt,
békés környezetben élve...
Hír, mint a keselyű, felröppenve szállt tova,
visítozva, vadul a szárnyait csapdosva,
hangja hátborzongató, félelmet keltett,
amitől e Föld szinte beleremegett.