Putterer Magdolna Léna
- "Barátom! Az élet kegyetlen!
A Végzet, mint hóhér, engem
vesszőjével vadul csapdos!"
- Ó, a sors olykor könyörtelen!
Valentin-napra
Melynek fénye a szívemben,
lelkemben ragyog a legszebben.
Érzelemtől csillog lényem,
akár a napfénytől a felleg.
Szemeim az égi tengert pásztázzák,
hol gyászos felhőcsónakok ringnak
a nem éppen szelídnek, ártatlannak
tűnő tajtékzó hullámok hátán.
Beteggé vált ez a világ, ahol
testvér testvére testébe rúg, tipor,
s mint a holló, vájja ki a szemét:
- A szemét! Elveszi a szeretőjét!
Vers cím nélkül
Az
Ideg
Megfeszül:
Folyton-folyvást
Szól a telefon.
Ó, bár tudnád magát a valóságot,
Mi az, mit rejt e földi, vad világ?
Ítélkezni nem lenne bátorságod.
Ma még szemeid fények vakítják
Az égbolton a fény nékem csak te vagy.
Fényedtől fényűző a mindennap.
Olykor, ha régi bánatok bántanak,
Szívembe fájdalom beleharap
Csillagfényes, magányos éjeken
Előttem, kitárul világegyetem,
S a homályban sziporkázó sok pont
Ezüstfényű csillagvirágszirmot bont.
Fej lehajtva ballagott a hideg tél,
Nagyot sóhajtott minden lépésnél.
Nap fényétől felolvadt a jégpáncél,
Zöldbe borultak ligetek, rétek.
Én Istenem e földre tett túlélőként,
Kijelölte úttalan útszakaszom,
A vadont, s törvényt írt nékem segítségként:
"Kővel szemben követ nem ragadhatok