Pusztai Zsanett
Csúfot űznek belőled gyerekek és felnőttek,
kacagnak rajtad, ujjal mutogatnak,
érzed, hogy szíved összeszorul,
azon gondolkodsz mit tehettél te rosszul.
Csak némán fekszem és fülelek.
A kintről beszűrődő autók hangját hallom,
távolban egy sziréna,
úgy hiszem, valakinek ma nincs jó napja.
Anyámhoz
Hogy kivé váltam, csak neked köszönhetem,
nem mindig volt rossz, hogy nem fogtad kezem.
Hiányod tett azzá, aki most vagyok,
csak én tudom, meg odafent a csillagok!
Sajgó szívek, magányos lelkek,
tudom, hogy nehéz, de ne csüggedjetek!
Halkan szóló muzsika töri meg a csendet,
a sűrű ködből egy ismerős alakot sejtet,
ki felém közelít kezében egy hegedűvel,
bús nótája a múltból csendül fel.
Mikor mindenki hátat fordít majd neked,
akkor is tudd, hogy én mindig itt leszek veled!
Napnak fénye megfakult már,
szürke eget néz a határ.
Hulló, őszi falevelek
lassú táncot lejtenek.
Szeresd az életet, mert csak egyszer éled,
nem lesz több alkalom, hogy visszahozd a szépet!
Most kell élni, míg érzed, hogy dobog a szíved,
mert a síron túl nem marad más, csak a porrá vált lényed!
Nagymama emlékére
Kislány voltam még, mikor te voltál a minden,
szereteted még sok év után is itt érzem.
Szeretem, ahogy rám nézel,
mert látom azt, amit irántam érzel.