Pusztai Zsanett
Az ajtóban állok
kezemben egy bőrönddel,
még utoljára körbenézek,
előjönnek szép emlékek.
Ne szólj semmit,
én úgyis látom
minden mozdulatban,
minden pillantásban.
Gyakran kísért előző életem,
ahol még Zsinett Névia volt a nevem.
Századokon át éltem,
de soha nem öregedtem.
Titokzatosságod végigkíséri
az emberi életet,
évmillió sem elég, hogy
megismerjenek téged.
A vágy még nem szerelem,
csak egy hamis árny a képzeletben.
Játszik veled, és hívogat,
ígér neked sokkal jobbat,
csodálatos életet,
mindent elsöprő szerelmet.
Oh, szerelem, mivé válsz,
ha az idő téged messzire visz?
Elfáradsz az úton, talán
erősebb és bölcsebb leszel,
vagy semmivé válsz, mintha soha
nem is lettél volna?
Anyám, hallom hangod,
érzem, ahogy kezem fogod.
Anyám, én szeretlek téged,
te is szeress engem, kérlek!
A bíborszínű reggel reményt hozott,
rügyező fákat és bimbózó rózsákat.
Oda vágyom, hol a csend lakik,
hol a nyugalom is megbújik.
Kicsiny ház tornácán bársonyos muskátlik,
hol a kutya a cicával együtt játszik.
A fák tiszteletet parancsolnak,
csak állnak rendületlenül,
életek születnek és múlnak el,
ők pedig emlékekről suttognak.
Angyalként születtem meg erre a földre
hófehér szárnyakkal és hatalmas szívvel,
maga a kedvesség voltam, tele szeretettel.
Majd kezdtem felnőni, és jöttek a barátok,
kiket nagyon szerettem, de aztán rájöttem,
hogy ők nem úgy szeretnek engem, ahogy én őket.