Pusztai Eszter
Bíbor patak mossa most
krokodil könnyeimet.
Szívem kis zugában
a rosszullét keringet.
Kegyes álmok,
harsány lombok,
árnyak.
Ránk vadászva
omlanak ránk
a múltbéli vágyak.
Csendestárs a magány,
kedves emléket őriz,
sok időt töltöttünk együtt,
de elhagyott már ő is.
Kiáltanék, holott senki sem hallja.
Megszabadulnék a bilincstől,
mely a csuklómat szorítja.
Keresnék egy faágat,
mellyel belevésném a földbe,
hogy mennyire fájna,
ha a Föld színéről eltűnne.
Beteg a gondolat,
melyet akkor érzek,
mikor a vágy szorongat.
Üres az ágyam nélküled,
aggódva ágyazom meg helyed.
Elhamvadt minden, a táj is pihen,
merengő széllökések hallják meg,
mekkora súlya van a csöndnek.
A nap melege is éget,
vagyis csak azt hiszem,
pedig szívem a fájdalomtól tüzel.
Visszagondolni a volt idők sebeire,
és meghallani a rosszban a jót.
Szétszedni a legóvárat elemeire,
és kimondani a régóta tiltott szót.
Részeg vagyok, mégis józan,
csak találnám ki, miért pont rólam
terjengnek a pletykák.
Ja, hogy ezzel szívatjuk egymást?
Harmatok cseppjén ringatózva
álom hullik a szemre.
Hajlamos lennék hallgatózva
beletörődni a csendbe.