Pusuma Mária
Olykor durván pofon vág az élet.
Mert nem gondolkoztam.
Csak hirtelen egyet léptem.
Fájt sokszor minden.
Forró fejjel előre néztem.
Nem értettem, mit rontottam.
Csak azt tudtam, hogy vétettem.
Gondtalan az, akinek van kit szeretni.
Kihez van esténként odabújni.
Kit átölelnek, ha szíve szomorú.
Kit támogatnak, nem nevetnek ki.
Csendes már a hajnal.
Csendes már a táj.
Nincsen rezzenés sem.
Minden nyugodtan vár.
Népdal
Madárka, dalolj nekem!
Madárka, dalolj hát!
A tavasz lassan már nyárba vált.
Nyílik a virág, látod éledését.
Dalold a világba a nyár dalát!
S szólott nagy hang az égből.
Ne féljetek, nincs itt a vég!
Segítséget küldök nektek.
Kiáltásotokat hallottam rég!
Megtébolyult világunk rohan tovább.
Mintha már csak hamvai lennének.
Pedig egykor szép volt és pompás.
Most még sincs nyoma az édennek.
Kietlen táj, vidék, ez lett utána.
Mesebeli álom veszett el csúf homályba.
Messze már a boldog perc s a szép élet.
Messze van a táj, amit otthonnak hittek.
Ölelnélek újra szerető szívemmel.
Mondanám, hogy szeretlek, tiszta szívvel.
Ha egy napot újra kérhetnék.
Az a nap lenne, amikor velem voltál még!
Láttad, ahogyan a föld megtelik élettel?
Érzed, ahogyan a szél érinti kezed?
Ahogyan a patak forrásai simogattak?
Ahogy a nap melege éltette szívedet!
Szabadság, ez a szó mindenkinek más.
De miért van az, hogy valaki elveheti.
Elveheti a szabadságod és minden mást!
Csak átgázol rajtad, és nem nézi, ki vagy már.
Mit ünnepel, ki szíve széttört?
Mit adhat, akinek nincs hite?
Szabad-e szelleme annak vajon,
Akinek lelke sötét fekete?
Virágba borulj be, drága március!
Halld kérésemet, tavasz!
Ne hozz fagyot, bús esőket,
Hideg téli havat!