Pusuma Mária
Egyszer egy ember elindult otthonról.
Nem volt fiatal, de magányos volt.
Megtépett ruháját még felesége varrta,
Kivel egykoron ő is boldog volt.
De teltek az idők, s az asszony meghalt.
A férfi aznap így imádkozott...
Nézz szét, hűtlen gyermekem.
Nézd, mit tettél te velem.
Az öl, mely egykoron lett,
Mára csak háborog az élet.
Talán még emlékszel első csókodra.
S mit akkor mondtál nékem télen.
Mikor hullt a hó, s kezem fogtad.
Már csak egy mese lenne?
Nem gondolod azt, tudod.
A szív szavának súlya nagy.
Nem érzed azt, jól tudom.
Messze szálló képlet.
Így hát kezdet és a vég te voltál.
Halk szavadban hallottam szerelmed.
Mint a kis világ, mit együtt álmodtunk meg.
Most mégis összedőlt, nézd meg.
Két kezed, mely tartott engem.
S mely nevelt, óvott.
Intő volt, ha kellett.
Most mégis ráncos és törékeny.
Apám, mondd, miért rohan az idő?
Talán igaz, talán nem,
Nem tudhatod azt te sem.
Azt mesélik, egy napon
Megszakadt az égbolt.
Túl mindenen, messzi messzeségben.
Fehér galamb szállott fel.
Ragyogott, mint egy angyal az égen.
Hófehér tollával reá szállott egy lányra.
S a lány hirtelen csodát látott.
Mélyen a sötétség emészt.
Hangok körülöttem.
Szívem mégis tettre kész.
Érzem, elvesztem hosszú időre.
Tétlen nap, minden kész.
Mit is tegyek, ez kérdés.
Tollam kopott tintáját
Már csak szellő járja át.
Tüzesen, haragosan tombol a vész.
Útjába érve te is elégsz.
Víz kéne, mi eloltja, de nincsen.
Pedig ember gyújtotta régen.
Mesélj, te kis madárka,
Ablakomra szállva.
Mit láttál, hol jártál?
Volt-e szép a világban?
Százéves anyóka ül magában.
Visszagondol magányában
A fiatal korára.
Elveszett az idő, tudja.