Pusuma Mária
Kinn, a délibábos világban
Ott áll egy ember egymagában.
Kezében egy bottal, kalapban.
S csak halkan csuklik a szavakban.
Sziklába vésett nagybetűk.
Patakmenti kicsi erdők.
Hangos harkály kopácsol.
Méhe asszony is táncol.
Pokol tornácán áll a vén halál.
Kezében az óra éjfélt ütött már.
Indul is, hogy menjen.
A halandóért, ki odaát várja nagyon rég.
Megdermedt időben ragadtál rég.
Elhalványul feletted az idő.
Kisért a múlt, a hajnal is sötét.
Kezdet és a vég válik most eggyé.
Mondd, merre jársz?
Most mit csinálsz?
Ugye, emlékszel?
Tudod, volt egy ház.
Szemed könnyes, lelked fáj.
Szíved érzem, majd megáll.
Amit tettél, tudom, fáj.
De bocsánat nincsen már.
Rideg szélnek játékában
Árnyékvadász ül magában.
A fény lassan továbbszáll.
A sok madár is elszáll.
Az idő megáll, ha itt az idő.
Nincs tovább, nem lesz új idő.
Élj a mának úgy, hogy nem biztos, hogy lesz holnap.
Mert a mának élni csak ma szabad.
Elszáll az idő,
Mint homokszem a szélben.
A szél játékának ellenállni nem lehet.
Ember vagyok, halandó ember.
Ki porból lett s porrá lesz egyszer.
Ősi idő, órád halad, ember lelke nem fárad.
Te vagy az, aki számítasz sokat.
Reggeli napsugár megérinti ablakom.
S amikor kinyitom, ezt hallom:
Két kismadár beszélget egy ágon,
Mind a ketten szomorúak nagyon.
Itt a farsang, itt a bál is.
Húzza már a hegedűs is.
Táncos lábak járnak.
S engem is táncba várnak.
Kis templom tornyában kopott harang.
Már üres és elhagyatott, nincs papja rég.
Ember nem jár már oda nagyon rég.
A szél néha ha erősen fúj,
megkongatja harangját.