Prosenszki Zalán
Hamvas bőröd hajnalt hozó álom,
Méhed életet adó szentség,
Melegséged, mint nap nyáron,
Alakod angyali fenség.
Este felleg, reggel nap-tarkított táj,
Egyszer harmat, egyszer színes bogár,
Egyszer hideg dér, egyszer áfonya,
Egyszer dühös villám, ami becsap mindenhova,
Egyszer vagyok, egyszer megszűnök...
És mondta Isten: Legyen világosság,
s lőn világosság.
Elkezdődött a nyugtalanság.
Az ember asszonyt talált,
az asszony embert.
Vigasz a békéért
Láttatok nevetni,
Láttatok sírni,
Láttatok érezni,
Láttatok félni,
Ígértetek otthont,
Szebb jövőt veletek,
Adtatok egy csokor kórót.
Mostan változok én,
s semmi sem ijesztőbb ennél.
Vajon jól teszem, hogy szívemre
hallgatva hibáim keresem?
Eljött, megint itt van,
S mégis más énnekem.
Látom a fát s ajándékokat,
S mégis megfog a múlt éneke.
A sötétbe tartok előre.
S egyre csak lépteim hallom.
Kopog a cipő a talajon,
S lassú szívem dobbanásától elakadok.
S most látható a láthatatlan,
A köd, mint fehér paplan,
Belengi szúrós hideg a napot,
Vigyázó szempárok, mint őrangyalok,
Együtt a család, szétszórt szívek,
De itt újra egyesülnek,
Fa, gömbök, csillogás
S meleg tekintetek, ragyogás...
Színtelen falak közt színtelen elmém roskad.
Ezer meg ezer baj egyre csak nyomja torkomat.
Távolodik a part, s én csak búsan kiállok tutajom elejére.
Szemlélem a múltat, talán látom a partot még jövőre.
Gyerekkoromban sokszor vártam egy nagy, vörös öregurat.
De ma már tudom, hogy minden ember lehet Mikulás.
Fáj a szív, mellyel szeretlek,
Fáj a szem, mit rád vetek,
Fáj az orr, illatod keser,
Fáj a száj, mely csókot nem érdemel,
Minden, ami vagy s voltál, mély homály fedi,
Eltűntél, de utánad merek menni.
Fénybe öltözött, napsütötte völgy.
Hűvös nyári szellő csókja életet önt.
Napfelkelte óceánom fölött,
S aranyhíd érzéseim között.
Színes, ártalmatlan, rózsaszín köd
Belengi életem, majd újra gödörbe lök.
...s szemed világa, mint ezernyi csillag ereje,
nézel a szemembe.
Vágy látszik mostan tekintetedben,
s esti csók harmatával hűsíted ajkam,
mint esti, csípős szellő egy nyári éjszakán.
Vágyakozás az igazságra
Minden egyes nap látlak, kedvesem.
Minden nap szembeszállok a végzettel.
S felteszem a kérdést:
Plátói vagy sem?
Mert hogy éretlen szőlőim mostanra már beértek.
Csendes mezőkön, sűrű erdőkön át.
Fáradtan álmaimban ugyanezen a gyepen rohantam.
Kopár sivatagi táj, hangos süvítő szél kiált rám, s
lombos fák bólintanak, emlékeztetnek, ki is vagyok,
ha majd szólítanak.