Prok Dávid
IGAZI HORGÁSZ
Dermedt türelem.
Egy kifogott szerencse...
így van kenyerem.
Napomat várom.
Úgy hallom,
károg még
- magam elhagytam rég -
a tavaszi égbolt,
mely tágas mező;
rajta sok álom-kergető.
Nézd, mennyi sör! Úgy örülök,
s belőlük meghitt hangulatban szürcsölök
a hegyi teraszon
- mint isteni tekintet a világon -
nyugszik két kezem az asztalon.
Felemelték könnyek fátylát,
fejeknek elnyűtt eszméletét.
Itt teszi le áttetsző ravatalát
megannyi szánalmas részvét...
Életét nem sokra becsüli - - -
- - - remények megfáradt
asztalánál a tort megüli - - -...
Ha
még oly
mostoha földre
is vert
gyökeret lábad,
hol nem lehet tetten érni
a vágyat,
de még az idők sem...
Búsan állok a zúgó szélben,
romos omladékok tövében,
kesergő, komor árnyak gyűrűjében...
Ragyogó szívvel nézem,
csak nézem
a szívemből kitűnt
nyarat. Úgy tűnt,
nem éreztem még
se szebbet, se jobbat...
(Kedves, hozzád őszintén beszélek,
leírni próbálom, mit irántad érzek:
Hogy Te vagy nekem jó, a minden,
s hogy nélküled semmim sincsen!)
Élénk moha-szirtek ölében
ezüstös vízfolyás -
patakcsobogás
Libben tova árnyas völgyben.
Fortuna ábrándlelkű kegyeltje volnék,
ha testemben most ott járnék,
hol sóvárgó szívvel, lélekben
- s tán kósza emlékben -
utazgatok én, de oly boldogan...
Magunknak hitt hangulat, narancsos ég -
vörösre vált - s már lehullt rég
a takaró éji lepel;
mindenség, mely merészen leteper.
Halálos ábránd szívem
mélyén, gazdája elszenderül -...