Prok Dávid
Mély, májusi csend
még aligha fakadt -
rút, kései fagyok
dacos emléke bennem maradt,
s még mindig vagyok, aki vagyok.
...avagy karantén-felejtő
Szirmok: kecsesen libbenők,
levelek lágyan lengedeznek,
fák, cserjék vidáman zöldellők,
zöld lombok csicseregnek,
madárhangú, szép tavasz-köszöntőt
madárkák figyelmesen lesik -
végezvén kényszeres önismertetőt,
emberek egymást mint keresik.
Zsúfolt magány
Szívem, mint a mésztufa.
Érzéseim sós íze karakán,
Sors hárfahúrján disszonáns:
Elrepült messzire a múzsa.
Nyári gondolat ezrével fakad,
betoppant a kikelet,
s te nézheted négy falad
- magába fojtott közélet.
Folyton-folyvást lázasan töprengtem:
hiányérzet, csalódás, kudarc, rágódás,
nosztalgia, fájó bűntudat, megbánás -
hogy hány lehetőséggel nem éltem...
Récékkel úszkálnak bágyadt
fellegek a sekély Balatonon,
álmosság lett úrrá fáradt,
kóválygó, hajnali öntudaton.
Hamis horoszkópból hámoztam ki sorsom
megfejtetlen messzi reményeim sodrában,
még távolabb került minden, s nem maradt más,
csak régmúlt hibák zátonyai közt parttalan
emlékek nosztalgikus keservének hullámverése:
kósza elektronként keringtem üres pályámon...
Múltam s jövőm alatt meg-meginog vállam váza,
jelenem törékeny, akár a porcelánváza.
Szélben szerteszét szálldosó szemcséi
elenyészett emlékei múló időknek -
karomat tárva őket markomba merészen zárom.
Hétköznapokba csomagolt lélek
Nosztalgia-abroszára
Spontán gondolat-morzsák peregnek -
"Nem vágyom én halandzsára."
Vacogó szentek
Embertársak, mert így az ünnepek előtt
a keresztény szellem mindenekelőtt...
s bár látszatra adunk, tartalmatlan veleje;
mesélek egyet - ki hogy érzi - íme, az eleje...
Éjjel az erdőszélen gondolkodóba estem -
a korai sötétben lassan önmagam kerestem...
A jelen mocsarában ragadt múltunk s jövőnk...
Mint ez idáig minden áldatlan hajnalon,
ködből szőtt szemtelenség ül e tájakon.
Lassan aztán - hogy példája rég nem akadt -
kivedlik belőle vitéz-figura had.
Ó, ti varjak,
ki és mi bolygatott fel bennetek
ennyire? Most a széllel magasban kavarognak
hírnökei ősznek, télnek.
Egy szem varjú félve ül málló mészkövön...
Tisztára sepert, megkövült emlékek -
Csendben feltárul minden által rút ködön:
Csontok kúsznak elő - múlt üzenetek.
Kérdéseim maradtak magamnak:
A kérdés, a sejtelem megmaradt.
Hogy részed legyen a földi Édenben,
Hát láss meg szépet s jót mindenben.