Pribék Máté
Emlékszem, még régen pecáztunk a napsütésben,
S együtt ültünk a réten, Sió partján messzeségben.
Nemrég még kint pihentünk öreg karosszékben,
Most felhő gyűlt az égen, s gyászolunk feketében.
Valahol mindig süt majd a nap,
Valahol mindig lesz egy tiszta lap,
Valahol mindig van egy rab,
Valahol mindig valaki utat szab.
...Fáj még a múlt s a jelen, de némán állok s csak tűröm.
Hagynám még, hogy az éjszaka álmokat szőjön,
De árnyékom rám vetül a falon, tán ma sikerül győznöm.
Ha lenne még egy szó, mi kimondja az érzést,
Ha lenne még száj, mi feltesz ezernyi kérdést,
Ha lenne még láb, mely tartani tudja a lépést,
Ha lenne még lélek, mely tűri a sértést
Tavasz köszönt fent az égen
Madárdalos nevetésben,
Erdő ébred elemében,
Harmat cseppen levelében.
Csak csendre vágyik már a tépett lelked,
Annyi tűrt fájdalom, mi felgyülemlett benned...
A város fénybe borul, míg az est hidegen átkarol,
Őszi szellő hűti a tájat, s a hold lassan felkel valahol.
Hideg teste kéklőn izzik, míg éjjeleken át meleg fényt rabol,
S fenn, a csillagos égen évszakokat átdalol.
Lásd, a jelen hogy száll el,
Míg a jövő ködbe burkolózva vár,
A múlt sebeket hasít fel,
Ha hagyod, karjaiba zár.
Arcod bársonyát ma hűs szellő simogatta,
Szemedbe nézve megállt az idő egy pillanatra.
Hajad táncát vonuló fátyolfelhő riogatta,
Arcomra mosolyt csalt, ahogy a nap megragadta.
Meséld el, kérlek, milyen a boldogság,
Meséld, hogy hol van az, mikor nem volt hazugság!
Meséld még, hogy merre van az ösvény s rajta a valóság,
Mesélj, miért tűnik elveszettnek ablakunkból a szabadság!
Ki az, aki beszél, s ki az, aki némán hallgat?
Ki az, aki érti, és nemcsak olvassa a sorokat?
Ki az, ki cselekszik, és nemcsak folyton halogat?
Ki az, aki fecseg, s ki az, aki jól használja a szavakat?
Az ismeretlen közepén
Kételybe fordul a gondolat,
A bizonytalan izzik feketén,
Feledésbe taszítva az álmokat.
Könnycseppként törik meg álom a szemekben,
Bámulva a semmit, tűnődve az elfeledett jelenben...
A gondolat is lomha, csak áll az időben rekedten,
Jár még magasan, szürkére festett egekben.
Kemény már a szív, mit az idő edzett,
Vöröses bíborból szürke követ festett.
Hajdan dobbant még, mikor nem volt sebzett,
De az élet múlásával lomhán szilárdulni kezdett.