Pothurszky Géza
Látod...
fény nélkül jöttem, s távozni készülök,
e piszok sorssal azért sem békülök,
csak úszok a semmiben, mert nincs szárnyam,
mázsás szónyilakat lőnek utánam
Adjon az Isten
szerelmet,
meddő családnak
gyermeket,
tudatlanoknak
értelmet,
kórházi ágyon
védelmet...
Csak nézem...
Időhomokórám mint pergeti létem,
mi mást tehetnék, önmagam szemlélem,
megannyi évem feszít: mint egy vádirat,
várom jó-sorsom tán` valaha felvirrad...
Azt hittem, ma kapok valami újat,
hogy évterhemmel tovább ne vajúdjak,
nem ásnak elém semmi rohadt vermet,
sorsomra ne, csak az égre figyeljek,
nem lő rám nyíllal már a kicsi Ámor,
asztalomon sincs csak félig pohár bor...
Ó, mennyi minden lehettem volna,
ha tér-időt nem téveszt a gólya,
lehetnék most új Cyrano de Bergerac,
orromat csodálná minden szende arc,
vagy a szonettek felkent királya,
most mennyi Júlia epedne utánam...
Beteg szívem...
Nem békülök... mondtam hűtlen szívemnek,
be akart csapni, mint megunt szeretőt,
elzárta csapját koszorúeremnek,
dolgoznak most rajtam a szívszerelők...
Ha visszatérek oda, honnan jöttem,
az anyaföldbe, mely örök otthonom,
bocsássátok meg nekem, hogy éltem,
hantoljátok el még maroknyi porom.
(Majdnem "Orrmonológ"...)
Ha Cyrano de Bergerac lennék: hőse Rostandnak,
kedvesem úgy dicsérném,
hogy sírva-nevetni kelljen minden férfiarcnak...
Azt hittem, már nem szólnak meg soha,
nem kell álarc, sírhatok magamért,
de lasszót dobál minden okos szóra
magas lóról sok "szmokingos" bajadér...
Még sosem voltam ennyire hitetlen,
teljesen felemészt az istenverte láz,
cserben akar hagyni átkozott szívem,
most sírhattok értem egy Ave Mariát!
Nézz csak nézz vissza, mint hagytál itt magamra,
izzó serpenyődben csupasz szívem serceg,
napjaim, mik átlesnek csupasz ágakon,
bőszre írva minden álnok, lopott percet...
El kellene valahová menni
csak úgy, céltalan a vakvilágba,
magamért már úgysem szeret senki,
szenvedek egy izzadt, vizes ágyban.