Pothurszky Géza
Az úgy volt, hogy egy februári reggel
kinyílt a sorsom rejtelmes jelekkel,
felsírtam az ágyon egy bába kezében,
nem volt se tervem, se gőgös reményem
Langyosan, bágyadtan bukdácsol a nap,
a kusza felhők egymásba botlanak,
sűrű eső verdesi a vörös háztetőt,
sötét jövőről suttog a magányos holnap.
Tűnődés...
Csak egy parányi pont vagyok
két párhuzamos egyenesben,
s félő, hogy sosem találkozom
önmagammal a végtelenben...!!!
Éjszakai álmatlan gondolatok...
Amikor majd csendben elmegyek,
nem veszi észre senki sem,
nem hagyok búcsúlevelet,
poggyászul csak lelkemet viszem...
Csend van... Csak ócska szívem araszol,
mint egy öreg mozdony hegymenetben,
pedig valaha fütyülve zakatolt
száz állomás közt vígan tekeregve...
Látod...
fény nélkül jöttem, s távozni készülök,
e piszok sorssal azért sem békülök,
csak úszok a semmiben, mert nincs szárnyam,
mázsás szónyilakat lőnek utánam
Adjon az Isten
szerelmet,
meddő családnak
gyermeket,
tudatlanoknak
értelmet,
kórházi ágyon
védelmet...
Csak nézem...
Időhomokórám mint pergeti létem,
mi mást tehetnék, önmagam szemlélem,
megannyi évem feszít: mint egy vádirat,
várom jó-sorsom tán` valaha felvirrad...
Azt hittem, ma kapok valami újat,
hogy évterhemmel tovább ne vajúdjak,
nem ásnak elém semmi rohadt vermet,
sorsomra ne, csak az égre figyeljek,
nem lő rám nyíllal már a kicsi Ámor,
asztalomon sincs csak félig pohár bor...
Ó, mennyi minden lehettem volna,
ha tér-időt nem téveszt a gólya,
lehetnék most új Cyrano de Bergerac,
orromat csodálná minden szende arc,
vagy a szonettek felkent királya,
most mennyi Júlia epedne utánam...
Beteg szívem...
Nem békülök... mondtam hűtlen szívemnek,
be akart csapni, mint megunt szeretőt,
elzárta csapját koszorúeremnek,
dolgoznak most rajtam a szívszerelők...
Ha visszatérek oda, honnan jöttem,
az anyaföldbe, mely örök otthonom,
bocsássátok meg nekem, hogy éltem,
hantoljátok el még maroknyi porom.
(Majdnem "Orrmonológ"...)
Ha Cyrano de Bergerac lennék: hőse Rostandnak,
kedvesem úgy dicsérném,
hogy sírva-nevetni kelljen minden férfiarcnak...
Azt hittem, már nem szólnak meg soha,
nem kell álarc, sírhatok magamért,
de lasszót dobál minden okos szóra
magas lóról sok "szmokingos" bajadér...