Pothurszky Géza
Pokrócba csavarva hűl ki a hitem,
pedig annyi sós könnyel melegítem,
szám is hideg, hajam deres, mint az ősz,
sokan mondják, saját élet-kardodba dőlsz,
elől mentem folyton, sosem néztem hátra,
hittem magamban, s köptem a világra.
Tarisznyámba rejtettem a sorsom,
nyomja vállam, nyakamban a világ,
utamból már mindent elsodortam,
hideg szájamon nincs már több sirám.
Addig szeress, amíg még élek,
ha már nem leszek, tán` megbánod,
hogy lassan sorvadok, már félek,
oly késve jön megbocsájtásod...
Fáradt testem elnyúlik a pamlagon,
a lehúzott redőnyön rekedt fénysugár,
péppé olvadok, bár reszket minden tagom...
"Magyar badarok"
"Látjátok, feleim", Ómagyar
írásom úgy-lehet: rossz badar...
Újítják a nyelvet,
felrúgnak Ó-elvet:
Ezért az Újmagyar: Ó-hadar...
Még emlékszem arra a srácra,
kit folyton hajtott a hév,
még emlékszem a sikerekre,
miket keretbe foglalt egy név...
Én nem tudom, mi ez, de fáj nagyon,
mint őszi napsütés bús alkonyon,
sodorja a szél meghitt illatát
a nyitott ajtón s a vén kerten át.
Az úgy volt, hogy egy februári reggel
kinyílt a sorsom rejtelmes jelekkel,
felsírtam az ágyon egy bába kezében,
nem volt se tervem, se gőgös reményem
Langyosan, bágyadtan bukdácsol a nap,
a kusza felhők egymásba botlanak,
sűrű eső verdesi a vörös háztetőt,
sötét jövőről suttog a magányos holnap.
Tűnődés...
Csak egy parányi pont vagyok
két párhuzamos egyenesben,
s félő, hogy sosem találkozom
önmagammal a végtelenben...!!!
Éjszakai álmatlan gondolatok...
Amikor majd csendben elmegyek,
nem veszi észre senki sem,
nem hagyok búcsúlevelet,
poggyászul csak lelkemet viszem...
Csend van... Csak ócska szívem araszol,
mint egy öreg mozdony hegymenetben,
pedig valaha fütyülve zakatolt
száz állomás közt vígan tekeregve...
Látod...
fény nélkül jöttem, s távozni készülök,
e piszok sorssal azért sem békülök,
csak úszok a semmiben, mert nincs szárnyam,
mázsás szónyilakat lőnek utánam
Adjon az Isten
szerelmet,
meddő családnak
gyermeket,
tudatlanoknak
értelmet,
kórházi ágyon
védelmet...