Pörgős Sebő
Elő-advent... elő-karácsony... elő-újév...
Sült hal és bablé volt az asztalon,
de én mégis lecsót ettem az Úrral...
Csillagkoszorút fon az éj,
ha szemébe könnyeket csal mindaz,
mi lelkét bántja vaksötét éjszakán,
s bár tépné szemét fel,
akár egy végtelen pillantásra,
de már messze szaladt minden,
mit egykoron magunkénak hittünk...
Kapaszkodnál a fénybe,
le lelked legmélyére,
hová nem érhet el semmi,
mi árthat vagy fájhat,
ha eső mossa a tájat,
le, csak le a mélybe,
a teremtő lágy ölébe,
ahol elkezdődött...
Imára kulcsolnád két kezed,
de megtört mindent,
mi csak megtörhetett benned,
akár zátonyra futott,
bús gondolat életed,
mi torkod szorítja...
Piszkos égre szövök hálót,
elrozsdált már rég, mi fájt...
Féltve őrzött kincsem megkopott,
s bár néznek le az égből
szomorú, bús angyalok,
melyek oly régóta szálltak,
de a jó útra sohase találtak,
mert csak fájdalomra leltek az úton,
mi elfogyott hát végül...
Emelnéd két kezed az égre, de hiába!
Fáradt tegnapok törik léted,
hisz időd már rég nem tied!
El ne aludj, ha újra tört
álomport is szór csak
az esti szél szemedre,
mert hajthatod fejed,
s mondókád monoton párnákra ha
hited könnyként mossa
az esti csillagport le mindarról,
mi e csillámmal szennyezett...
Csak a néma űr őrzi majd fényét,
ha elmúlni kényszerül,
hisz minden elmúlik egyszer,
mi kigyúlni vágyott,
akár a fényes csillagok, miket lehoznék
hideg ágyukból, ha tudnék,
s újra eggyé gyúrnám a végtelent,
mint apró papírgalacsint...
Akár ellobbanó csillagfény
az éjszakában, hallgatok,
de e holt űrben mégsem maradhatok,
hiába keresem önmagam,
néma létem szüntelen átkozza a vén hold,
hisz könnyeket csal a sötétség bús szemébe
minden, mi ma meg se történik talán...
Időm végtelen,
akárcsak jómagam,
ha néha kinézek
az éjszaka vak ablakán...
Bolondnak minek a jó szó s az étel,
hisz bármerre nézel, üres tekintetek
s szívek sorvadnak puszta létbe,
mintha nap nyugodna sártenger mélyére,
le oda, ahonnan semmi soha fel nem jöhet,
s mehet is már a következő meddő könnycsepp,
mi múltat temet...
Komplikált kudarcot vallottál...
Komplikált kudarcot vallottál,
s a tört időt már hiába szorítod
földszagú magányodban.
Indulni kéne lassan, hisz látod,
fájón gomolyog a reggeli pára,
mert szívedben
minden ösvény összenőtt,
s fonódott köré...
Megrepedt a valóság,
s csak nézem
villám sújtotta csúf egét,
kitört időtől rögös az út a lábam alatt,
s mint megannyi
apró kis holt ezredév a jövő,
mi szintén megrepedni látszik.