Pörgős Sebő
Mindig van lejjebb,
bár mennek az évek,
magamat
meg nem tagadhatom,
mi enyém, szorítom,
még ha néma csend is csak
holt anyaga.
Két kezed kötve,
s bár lassan múlik
minden, ami szép,
keserves tegnapok
lábnyomát lényedről...
Ünneplőben lépkedés,
fénylő időd oly kevés.
Csengőbongó fák alatt
felidéznéd önmagad.
Szerelmet remél, de könnyeket csal...
Szerelmet remél, de könnyeket csal
szemére minden, hová beivódott lénye,
melegsége, fénye, mely vaksötét éjjelen
izzik s nyugodni nem enged...
Ma elfáradt kicsit az égbolt...
Ma elfáradt kicsit az égbolt,
s mutatja csúf bánatát.
Kizökkent minden,
s hullajtja mindazt, mi oly szent,
de vissza sohase szállhat
vagy találhat oda, ahová vágyott.
Bezárult az ég feletted,
s bármit, mit akartál,
el sose érhetted,
mert szentek könnyét
eresztik bús fellegek,
mik sohase szállnak semerre,
se földre, se égre...
Égi ösvényt nyit a bánat,
szentek könnye földre száll...
Tágra nyit mindent az ég,
s rejti bús keblébe mindazt,
mi felfelé száll szomorú szívekből,
hisz útra sose kelhet
a meggyötört átutazó,
ha mindent, mit léte sejtet
s rejthet, halovány könnycsepp csupán...
Elő-advent... elő-karácsony... elő-újév...
Sült hal és bablé volt az asztalon,
de én mégis lecsót ettem az Úrral...
Csillagkoszorút fon az éj,
ha szemébe könnyeket csal mindaz,
mi lelkét bántja vaksötét éjszakán,
s bár tépné szemét fel,
akár egy végtelen pillantásra,
de már messze szaladt minden,
mit egykoron magunkénak hittünk...
Kapaszkodnál a fénybe,
le lelked legmélyére,
hová nem érhet el semmi,
mi árthat vagy fájhat,
ha eső mossa a tájat,
le, csak le a mélybe,
a teremtő lágy ölébe,
ahol elkezdődött...
Imára kulcsolnád két kezed,
de megtört mindent,
mi csak megtörhetett benned,
akár zátonyra futott,
bús gondolat életed,
mi torkod szorítja...
Piszkos égre szövök hálót,
elrozsdált már rég, mi fájt...