Pörgős Sebő
Saját magát öleli át,
ha leszáll az este,
sajogva fázik
az idő pergános teste,
s hiába kér enni húsából,
már rég nem oszt,
s ha szívéről lesöpör is
minden koszt, ha lopva...
Piszkafát tűzre ne dobj,
hisz az lesz
a legrosszabb fa,
s végül tüzed oltja...
Sír, könnyezik a táj,
mit bár hiába jár át
a napfény, őszbe szökkent,
s nem tavaszba!
Ma elküldte hozzám
egyik angyalát az Úr,
hogy megpróbáljon,
de én mégis...
Legyőztem a végtelent,
s felhőket tekertem
szomorúfüzek sóhajából,
de mi végre,
ha mocskos szürkére tört...
Voltam júdás, de csókkal el
senkit se árultam,
még ha néha
úgy hozta is az élet,
csak néztem minden szépet,
de meg sose foghattam...
Mindig van lejjebb,
bár mennek az évek,
magamat
meg nem tagadhatom,
mi enyém, szorítom,
még ha néma csend is csak
holt anyaga.
Két kezed kötve,
s bár lassan múlik
minden, ami szép,
keserves tegnapok
lábnyomát lényedről...
Ünneplőben lépkedés,
fénylő időd oly kevés.
Csengőbongó fák alatt
felidéznéd önmagad.
Szerelmet remél, de könnyeket csal...
Szerelmet remél, de könnyeket csal
szemére minden, hová beivódott lénye,
melegsége, fénye, mely vaksötét éjjelen
izzik s nyugodni nem enged...
Ma elfáradt kicsit az égbolt...
Ma elfáradt kicsit az égbolt,
s mutatja csúf bánatát.
Kizökkent minden,
s hullajtja mindazt, mi oly szent,
de vissza sohase szállhat
vagy találhat oda, ahová vágyott.
Bezárult az ég feletted,
s bármit, mit akartál,
el sose érhetted,
mert szentek könnyét
eresztik bús fellegek,
mik sohase szállnak semerre,
se földre, se égre...
Égi ösvényt nyit a bánat,
szentek könnye földre száll...