Pór Béla
Szerettem mindig
leplek mozdulását.
Szerelmet óvó loggián
vitorla élő áradását,
sikló selymeknek titkos
bálban lobbanását,
dúsan omló bársonyoknak
önző hasadását.
Kopár a fügefa,
sok tar ága él:
végein hajtás -
holnaptól nem fél,
zöldell a remény.
Hol elfogy a vágy,
szétszóratnak örömök,
és a törvény betűje csak
halvány, mint a szó -
ott ki tudja, mi a jó?
Megadtam magam Istennek,
nem legyőz, de felemel.
Nem kell mindent tudni, fogni,
s kezében pihen el
a szívem csendje:
végre vállaltam magam...
Sopronban tánccal járt az ősz,
dalolt, bolyongott szertelen,
fényben fürdött minden dallam,
s reggelre, jaj, megállt oly hirtelen.
Szalad az idő,
szökik, mint a szerelem.
A sietséget megvetem,
mert majd csak keresem,
mit is akartam,
múltak ködébe,
hova takartam
őszi-erdő vágyaim...
Völgyön át, a dombon túl,
nagy hegyen jaj látszik,
oldalán, hol bánya volt,
kövek sebe ásít.
Elfárad a hőség,
fakó kék az ég,
már a búzatábla
sárga lázban ég.