Polgár Olga
Árnyék voltam testem mellett,
némasága a hangos csendnek,
hitetlennek az imája,
fillér koldus kalapjában.
Az évszakok úgy múltak el,
hogy szívemben nem volt másnak hely.
Majd jöttél Te, s úgy lettél télből tavaszom,
hogy jégvirág olvadt a lélekteraszon.
Hozzád készülök.
Ez a mondat valaha
maga volt az élet.
S a vágy, hogy nemsokára
átölellek téged,
szebbé tette a múló perceket.
Lehetne ma szép, nyugodt az éj,
Holddal táncoló, csillagos.
Halk tücsökzenével szerenádozó,
ibolyavirágtól illatos.
Ajkaid közt kígyó szisszen,
hulló könnyed maró lötty csupán...
Szeretnék egyszer hópihe lenni.
Felhő hátán, égi úton hosszú útra kelni.
Ha tehetném, fognék egy szivacsot,
és lemosnám az emberek lelkéről a sminket,
majd mellém állítanám őket,
hogy együtt nézzünk a tükörbe.
Hosszú volt az út, melyen sétáltál.
Most szeretném, ha egy percre megállnál.
Megállnál és figyelnéd, hogy körülvesz a szeretet;
hogy milyen jó, ha időnként megfogjuk a kezedet!
Nem szeretem az őszt.
Az elmúlást, a búcsúzást
öltözteti színpompás ruhába.
Ilyenkor valahogy még jobban fázok.
Falu szélén egy tisztáson
harmatcsepp ült egy fűszálon.
Róla szól ez a kis mese,
Harmat Hajni az Ő neve.
Neked mit jelent a szeretet?
Nyíló virágot a kertben,
vagy ha sétáltok a parkban
csak ti ketten?
Gyermeknapra
azt kívánom néked,
fák lombjáról szóljon
ezer madárének!