Pogány Adrienn
Távolról zord vihar érkezik mifelénk,
sötét, haragos felhők érkeznek fölénk.
Beborult a táj, és a sötétség az úr, a felleg táncot jár az égen pimaszul.
Este van már, alkonyul,
aludni tér a város.
Egy szép, hosszú nap után
a kisgyermek is álmos.
Gyere, Anya, játsszunk még,
Hisz még nem vagyok fáradt.
Miért megyünk haza, ha
Még oly sok gyerek játszhat?
Anya, mondd meg, milyen három évesnek lenni?
Ilyen kicsinek miért kell óvodába menni?
Igen, Ő az, ki borúra örök derűt hozott
Egy nyárias napon, mikor megszülettél
Igen, Ő az, kiért szeretetem sosem kopott.
Szívem örök birtoklója csak Te lettél.
Elmeséljem, milyen voltál?
Amikor még pici voltál?
Apró, kezemben elfértél,
A fürdetéstől úgy féltél.
Ne rejtőzz el, látni akarlak,
Ne titkold el, mik belőled áradnak.
Amikor én még kislány voltam,
Játéki baba volt a társam,
Síró babáról álmodoztam,
Akit dédelgetek, szerethetek...
Megszülettem, hát itt vagyok,
Nem értem, most miért fázok?
Ki vagy te nekem? Ki kezem fogja,
Arcomat sós könnyei áztatja.
A szerencse embere én vagyok,
Szívem alatt magzatot hordhatok.
Az életem döcögős úton járt, néha
megállt, és igazán csak most kezdődött el:
Létemnek részese, motorja Te leszel.
Álmomban már Téged láttalak. Egy csoda voltál,
akkor is, most is. Ha nem lennél még, hiányoznál.