Pődör György
Ahol az út véget érne,
a láthatónak kevese!
Rácsokat húz a képbe
a fák függőlegese.
Talán túl van, talán ideát,
honnét apám, anyám idelát:
az ígért menny, benne angyalok,
hol boldogan szólnak dallamok.
A rétek ma még zöld köpenyben,
s galambpár krúgat önfeledten.
Bólogat a vénhedt nyárfasor,
ágaik nyögnek, ha száll a por.
Nagyon te se áltasd magad,
bárkiből lehet már gipszjakab.
Elég csak egy példabeszéd,
s félsz, mint kinek veszik eszét.
Érezted már, hogy néha lakhatatlan
élted, s lassan eltűnik a délibáb?
Furcsa ez a hangulat. Lélek-katlan.
Fáj, mint nagy csatákban vesztett régi láb.
A hatodik
Útjelzőtábla az elfordult tekintet.
Az arcokon ott a hazugságok pora.
Ma a market olcsóbban adja az inget.
Ez a szemekbe nyomott forsale-k kora.
Kiöntött a semmi, mindent sodor.
Már az egét nyaldossa szó-fodor.
Elállt a napsugár lélegzete:
miért van, ami nem létezhetne?
Barnára zöld és pirosra kék,
szömörcés parton kökény az ég.
A simuló fű puha bársony,
vad nyarát pihegi a páskom
Egy hegy csúcsán sem ér véget a világ,
az ég lélekre nyíló lótuszvirág.
Lehettem volna nagy vagabund,
netán önsajnáló vigéc,
kinek nézése, bár magaunt,
kérésre másokról ítész,
nyelvét jól forgató vitéz,
ki, ha kell, készen áll, és jókor.
Szép Ilonka sírjánál
Nézd, mennyi játék van minden estben!
A felszálló köd tejszínű opál,
míg kutat a szem a néma lesben,
fák közét átszövi ezüstfonál.
Uzzíjjá
Ahol már gőgössé tesz erő,
elbizakodottá hatalom,
hamiskás kegyesség jön elő,
s borotvaél lesz az alkalom.
Pipacs pirosával
lobbant el a nyár,
vágyak hamujában
keresgetni kár.