Pődör György
Hó nélküli reggelen
ritkás köd szitál,
lenge szellő nesztelen
tavaszt imitál.
Nem válaszvonal, csupán csak egy dátum.
A tegnap sok kacatja ma még fétis,
hiába hazudik jobbat az ég is,
a számokban nincs semmiféle fátum.
Öreg szamár,
lóg az orra,
mulatozni
nem volt soha.
Bennünk a karácsony, a nekünk szóló,
szívünk a gyertya, lelkünk csillagszóró.
Kisded reményünk puha hóval födve,
mintha éjjel a három király jönne.
A kövek beszélnek
Genezis csigolyái a hegycsúcsok,
bennük van elég tartás és büszkeség,
felhősálat köt rájuk a szürke ég,
jelenük hideg gleccserként lecsurog.
Köd ül az ágon:
dércsipkés fátyol,
hódarát hullat a tél.
Fehérlő csendben
apró ág reccsen,
bagolyra pisszent a szél.
Manapság nincsenek könnyű napjaink,
dermeszt a félelmektől átszőtt világ,
merengünk jóslatok baljós lapjain,
s magányunk csak sivatagban nőtt virág.
Hajdan nem volt fals átirat,
szívekben élt a fő erény,
gyertya égett, meg áhítat,
és költőt szült a költemény.
Egyszer majd elmegyek,
ha meghív a távol,
intenek nagy hegyek,
semmi meg nem gátol.
Talán csillagok már. Végleg nincsenek
egykori arcok, mosolyok, életek.
Az égbolt Atlantiszán, mint kincseket
bennünk keresik emlékes éjjelek.
Ez, amiből egy van mindenkinek,
legyen csecsemő, ki éppen piheg,
ring alatta, mint egy meghitt bölcső,
anyja dalát hallgatva lesz bölcs ő.
Meghitt ősz is messze illan,
közelgő tél szele itt van,
néhány fürt szőlő még áldás,
fűszálon remeg a váltás.
Az ember elképzel egy szép jövőt,
hol önmagát is meglátná benne,
mintha az a remény tükre lenne,
egy másokért és érte működőt.
A gyermekkor emlékezete
Van, aki túl későn, más pedig korán,
de egy mindig a legjobb pillanatban:
az induláskor más nyom mindent latban,
és semmi nem mérhető az út porán.
Hiába csábítod magadhoz,
bárhogy is ragaszkodsz, ravaszkodsz,
mint a fog, kihull, ami kinő:
az örökbe fogadott idő!