Pődör György
még tart a hajnal megkísértése
egymásra rakott tányérok a napok
kávéillatra nyílik a szem rése
a légy száján még vacsora ragyog
Leukipposz, az ókori görög
Fényévektől a kis földi méterig,
ahol a lét csupán kopott gönc, kabát,
érezni igazán mégis létezik:
amikor a nincs kitölti önmagát.
Az útszéli fák szétnyílott legyezők.
Tárgya mögött az árnyék csak andalog.
Pórázukon szárnyalnak a lepedők,
mint a lelkükben átmosott angyalok.
Kérded: ünnepelni minek,
kit is érdekel már Milek?
Nyomaként nincs már kő se itt,
e kor felejti hőseit!
Amikor a hüvelykujj is fellázad
Ne rakj fát a bűnös parazsára" (Sirák 8.10.)
Egyszer megváltás lesz minden gyalázat,
s ripacskodó papagáj a keselyű.
Hiábavaló ott a vak alázat,
hol édesnek hazudod, mi keserű.
Mennyi játék van az estben,
az ég áttetsző mézopál.
Fűz áll a pataknál lesben,
egy sellő pikkelypénzt dobál.
"Ne a vak szem és a hangokat visszhangzó fül, hanem az ész segítségével próbálkozzatok." (Parmenidész)
Ész szabad működése a gondolat,
tudat kell hozzá, nem csak puszta lét.
A nyelv beszédbe rejti a dolgokat,
főleg, ha mondandón nagy úr a tét.
A múlt feledten szendereg,
akár az antik mesterek,
az ég ősi aranykeret,
látni a hajdanvolt teret.
Profán kérdés a nyári égbolttól
A csupa-fény égboltkék délután
patak tükréből még visszaragyog.
Reményt fűznek a fűzágak zugán
kis szentjánosbogárka-angyalok.
Protagórász: Homo mensura, azaz "Minden dolog mértéke az ember
- Nem tudom, léteznek-e istenek,
s hogy Egyetlenként Te vagy az igaz,
de ha már kételyeim sincsenek,
minek nekem az ebben vélt vigasz?
Gálic-kék messzeség,
hol az a régi nyár?
Virágzó gesztenyék,
adjátok vissza már!
Más odaföntről az kis idelent,
ha termiket játszik felhő-szeszély.
Néha meg-megcibál, mint idegent,
s megsért a drótozott hazaszegély.
Múltba zárva jövőt vesztve
Fel-le ejtőn hullám-lejtőn
Hínártól húzva eresztve
Mélység rángat sorsot feddőn
Az éj titkait elrejti
két lámpa közt a fényszünet.
Ki égre néz, azt megejti
a májusi csillagszüret.