Pocsai Piroska
Egy kép: ölelkező pár. A vágy szimbóluma,
mit férfi s nő él meg együtt ősidők óta.
Újra itt, a sose feledett parkban.
Egyedül ülök a vén, kopott padban.
Hallgat a táj. Sejtelmek és titkok.
Víz csobog, csilingel hegyoldalban,
bukdácsol le sziklákon, köveken
kavics-mozaikmedrű patakba.
Lelkem ma ködös burokban leledzik.
Tenyerembe simul múlt és a jelen,
incselkedve, üszkösödő képek közt
port kavar, majd fénylően játszik velem.
Nagyot mondók versenyére
összegyűlt pár teremtmény,
eget rázó hencegés és
túlzás a végeredmény.
Szürkeség dereng a kinti csendben,
villámfény fickándoz` a pamlagon.
Az ólomszürke égboltnak esős
könnyei benéznek az ablakon.
Azokat az éveket,
ó, mennyire imádtam,
amikor még "füttycsali"
éveimben jártam.
Negyven fok odakinn. A szoba jó hűs.
Szófán ülök. Köröttem fényképhalom,
hangulatom hol szomorú, hol derűs,
míg emlékeimet glédába rakom.
Drága Kisfiam!
Sose legyen hozzád komisz az élet!
Kicsi kocsi elszökött,
otthagyta barátját,
árkon-bokron zötyörög,
fűben húz barázdát.
Találkoztunk hát. Hosszan kellett utaznom,
hiszen olyan távol van tőlünk a tenger.
Földhöz kötött, magányos őr. Mozdulatlan.
Több száz éve, hogy megalkotta az ember.
Anyám álma a békességet vágyta,
csendesen libbent sóhaja a légbe,
ha apám borgőzös hangja harsogott,
behúzódott egy csendes helyiségbe.
Tél kertaljában pipiskél bátran
rügyfakadással a szép kikelet.
Béka kuruttyol hínár tövében,
hangossá téve a fűzligetet.
Futó-cikázó gondolat a réten,
szellővel karöltve egy édes páros.
Vígan kergetőznek virágok felett,
kacagva feledik a zajos várost.
Napocska már melegíts is,
ne csak fényed ontsad,
aranyeső örvendezik,
hogy virágot bonthat.