Pisch Ferenc
A szeretet könnyei
Mossák az arcomat,
Mikor körülöttem látom
A boldog arcokat.
Barátaimra emlékezve
Sajog az én szívem,
Akiket már elvesztettem,
És szomorú a lelkem.
Mióta elmentél, bennem is meghalt valami,
Magaddal vitted a boldogságot,
És szívem már nem tud úgy mást szeretni.
Ne higgy mindent a látszatnak,
mert a látszat néha csal,
te légy mindig önmagad,
ettől vagy, aki vagy.
Életemből rég eltűnt a boldogság,
Magamra hagyott engem,
Elvitte magával kedvesem,
És nagy űr maradt bennem.
Az életem már értelmetlen,
És mégis szeretem a világot,
Szívemben sok fájdalommal
Küzdök és hordom a sok szilánkot.
Tervezgeted a jövőd,
S elfogy már az élet,
Az álmod szertefoszlik,
S hirtelen semmivé lesz.
Fényből jöttünk, és
Visszatérünk a fénybe,
Emlékünk örökre itt marad,
Létünk nem megy feledésbe.
Hiány
Nem tudlak én elengedni,
Mert most is érzem lelkedet,
Nem foglak én elfeledni,
Mert te gyógyítottad meg szívemet.
Megváltozott az életem,
S ettől boldog lett a lelkem,
Mellettem van a kedvesem,
Akit nagyon szeretek.
Lelki szemeimmel nézem a világot,
És nem tetszik, amit benne látok.
Az irigység és a kapzsiság lett az úr,
Számtalan sok család széthull.
Nem tud úgy szeretni senki,
Ahogy te szerettél engem,
Szívem azóta szörnyen szenved,
Mert bánatos a lelkem.
A boldogságom elfújta a szél,
Elillant, mint az őszi falevél.
Lelkem, mint az elszáradt fa,
Oly keserű és boldogtalan.
Elmúlás
Van egy út, ami a végtelenbe vezet,
Ahonnan még soha nem tértek vissza,
Mert nem lehet.
Ég a mécses a temetőkben azokért,
Akik nem lehetnek mivelünk,
A síroknál állva imádkozunk
És nélkülük mi szenvedünk.