Pikok Zoltán
ha kérlellek
csak elmész
ha szenvedek
neked az jó és kész
ha szeretlek
csak szégyellsz
ha elengedlek csak kérlelsz
nem kérem
hogy megszakadj
nem kérem
hogy mindent otthagyj
nem kérem
hogy csak én legyek
nem kérem
hogy tűnjenek el a hegyek...
haldokló gondolatom
mögül láthatom
középen az udvarom
s benne áll egy halom
viccemet miért kellene befejeznem
én vagyok aki elkezdte
látom a barátaimat
ahogy elkezdik mondanivalójukat
a visszaszámlálás véget ért
megnyílik előttünk idő és tér
ami nekünk van
az nem egy tudat...
amikor a szerelem feltörik
amikor a fekete fény felébred
egy új élet születik
valahogy meg kell lenned
jön a végső áttörés... most
nagyon megbántottál
szavakkal a földig tiportál
mindig a sárba tapostál
mások előtt megaláztál
ezért messzire elküldtelek
hogy végre nyugodt legyek
uralkodott a csend
nyugalom volt kint s bent...
a hajad a válladra hull
szívem hozzád viszonyul
édes tangódat táncolod
érzéseidet elmondod
ahogyan rám nézel
ahogyan ma kinézel
a szemeddel levetkőztethetsz...
vajon tényleg léteznek
vajon tényleg lélegeznek
s odaadják mindenüket
megvédik a becsületüket
szól a lelkiismeret
szólj ha ezt ismered
fekete nappalok éjjelek
fehér álmok érzelmek
fekete hajnalon ha ébredek
vörös ágyban tétlenkedek
ez egy utolsó mozdulat
és a fáradt csontom robaja
ami bármikor földre zuhanhat
s megszűnik testem lelkem baja!
hosszú vagy és csillogó
tiszta fényeddel ragyogó
lenézed az igaziakat
legyőzöd a nagyokat
hogy nyakamban lógj én hagyom
büszke vagyok rád nagyon
magadba szívod a napfényt
és elém tárod azt a tényt...
szomorúfűzfa tövében
két domb gödrében
szemem a múltba látott
eszem időteret váltott
a gödrökben alvó szépség
leplezi magát de még él
a halk szél is mondja
az elszelelt gyermekkoromban...