Pikok Zoltán
elém rakott képek
felbukkannak rémek
agysejtek fordulnak
kieső szemek gurulnak
bárhová is lépek
micsoda emlékek
annyit vegyél
hogy egész legyél.
téged nézlek
téged kérlek
szemedben lehessek
belőled vehessek
dühöngő
őrjöngő
eszét vesztő
mindent összetörő
kicsi duli-fuli
az idegméreg az tuti
kiált az este
hiányzol érzi a teste
mélyen magamba estem
hol vagy csak lestem
elfeledném,
ha nem szeretném,
elfogadnám a hatást,
elengedném a tudást.
víz kell nekem
hadd ússzon a lelkem
a legmélyebb legyen
a hullám a hátára vegyen
szívem lesz a hajó
vágyam előtted meghajló
ki van helyettem,
ki van felettem,
csak némán állok,
egy jelre várok.
hiába kérdezem,
csak zúg a fejem
adtam csendet,
elvettem a zajt,
adtam rendet,
elvettem a bajt,
adtam sötétet,
elvettem az eget,
adtam feketeséget,
elvettem a felleget...
Egy pici lélek,
ami összetört,
egy nagy vétek
szív és ész közt
kitörni készül,
mindent szétrombolva,
halált adva, végül
magát is letagadva.
egészek a pillanatok
egészek a gondolatok
mást mit mondhatok
mást mit adhatok