Piacsek László Zoltán
Együtt érkeztünk meg.
A zene hangos volt, nem beszélgethettünk.
Akkor megfogtál és a szemeddel jeleztél nekem,
Hogy beljebb mennél és messzebb lennél tőlem.
Megbotlottam, ahogy feléd indultam,
S kezed elvétettem.
Részeg szavam, ahogy Neked kimondtam,
Számodra érthetetlen.
Nézlek, ahogy felállsz. Megváltoztál,
De tudom, az vagy, ki rég voltál
Nekem.
Előttem tömegek, a sorom kivárom.
Észre sem vesznek, bár már nem is kívánom.
Vagyok, mint százak; sorsok és ábrándok.
Már nem is lázadnak, már nem is lázadok.
Halkan szöszmörög a gép,
Pár kattintás csak.
Ezek az oldalak fel nem oldanak,
Csak untatnak.
Egy konok tánc.
Bárcsak közelebb jöhetnél!
Az az ismerős, kis mosolygyűrte ránc,
Bárcsak közelebb lehetnél!
Azt hittem, ha látom, felismerem,
Érinthetetlen, ha nyújtom kezem.
Ahogy így várlak, kintről a tavasz felém lehel,
Egy másmilyen napfény, egy másmilyen ember kérdez, felel.
Mindent áthat ez a zsibongás,
Bármerre nézhetek, mozdulhatok.
Valami mindig fordul, és minden hang, szó várja, hogy választ talál.
Illúziók és gondolatok.
Akkor az ajtót bezárom.
Aztán a csukott ablakhoz érve a függönyt is behúzom.
Most már csak én vagyok, tudom.
És ezt a szürke, kisatírozott csendet hallgatom.
Felkapott a szél egy papírlapot,
Valami vihar is készült festeni az égboltot,
Az a vihar a széllel sercegett, suttogott.
Érintés,
Egy érintés, ami megmart,
Az érintés
Velem maradt, és még ébren tart.
Valahogy más már ez a város is,
Valahogy más lett az íze is.
Más ez a kő, és más már a tér,
Más, aki ad, és más, aki kér.
Keresem azt az igazi szót
A kifejezések között.
Kutatom szándékaid
A mozdulataid mögött.