Pfluger Ferenc
Valami nem stimmel az érzéseimmel,
nem érzem a holnap vonzó ígéretét,
pedig nincs semmi baj a képességeimmel,
nem oldom meg a jövő képletét
Holt lelkek, álmok bolyonganak
temetők fakó útjai között,
hallgat mind, ki elköltözött,
csak krizantémek bólogatnak,
gyertyák pisla fénye festi
a holtak örök birodalmát,
lehet szerb, magyar, dalmát,
a lelkét végleg elereszti...
Szél röptet haldokló levelet,
űzi, hajtja avarnak,
s az ősz ad hideg keretet,
amit a szél kavargat
Magam vagyok magam ura,
miért lenne ez oly fura,
kétkedő hangokon dalol
az ármány, lelkemből abrakol
A rám szabott idő velem öregszik,
hisz mindenhova jön velem,
hogy van ez?
Sokszor előz és törekszik,
nem zavarja félelem,
hogy van ez?
Mennyi sors és mennyi élet
pohár mellett könyököl a pulton,
lábon állva várja a végítélet,
s elmerengve álmodik a múlton
A hold is sápad, ha lenéz a földre,
s a nap fáradtan körbetekint,
hunyó csillagokat emel ölbe,
kóborló felhőket új útra int,
kék bolygónk szép odafentről,
láthatták az asztronauták,
bár a sorsa régen eldőlt,
mikor ember rátette a lábát...
A síron túl már csak a csend dübörög,
nincs vihar, s az ég sem dörög,
nyugalom árad, s a bazár bezárt,
az élet kárvalottan is rátalált,
a síron túl nincs mosoly, sem érzés,
nem feszít tovább a féltés,
nem keres szívet a vágyra,
s nem dönt senkit az ágyra...
Mosolyog az élet kanálisa
mindent elnyelőn, tátott szájjal,
azt súgja, helló, szevasz, szia,
elmúlsz a hervadó vággyal,
kísért a múlás abban a percben,
mikor csak rá gondolok,
nem lesz dal magas tercben,
ráncolódnak tovább a homlokok...
Álmok kataton sodrásában élünk
nappalok hangjai dübörögnek az éjben
falra szegezve mindennapi képünk
s nem találjuk magunkat a fényben
Rád hangolódtam az évek során
mint zenekar a karmesterre
s mint ízt érzi a borász a borán
űz a vágy hajnalban és estelente
Halad a szekér, néha nyikorog,
éhes a gyermek, a gyomra korog,
az élet ily egyszerű, lenni és enni,
s a végtelenen tovább menni,
vándorbotot megmarkolni,
akadékot félretolni,
haladni tovább az úton,
tankolni lélekkúton...
Virágzó lelkek, hová lettetek,
morzsolt dohánylevelek pipába
valók, múlt időket vettetek,
s beleestetek abba a hibába,
mit a porrá váltak magukévá tettek,
a kor mérgező, lehangolt attitűd,
suttogássá halkul az élet...
Ahol kóborol a gondolat,
odavágyom én,
hol az érzés nem tolat,
ott lángol a fény
Hajadba csendet fésül az est,
az ősz szálakat nem kutatja,
lágy hangod szívembe fest
szeretetvarázst naponta