Pfluger Ferenc
Örökbe szédült életérzés matat lelkemen,
bár az álmok javítgatnak kedvemen,
csak a jót láttatják.
Álomba sóhajtott valóság,
érzéseket termelő gyarlóság,
"Szelet vet s vihart arat",
az ébredés nehéz falat,
Békétlen béke lélektörő,
feszült, túlzott, életölő,
hangsúlyt kapna a nyugalom,
s haladhatsz tovább utadon.
Mit ér a verses buzgalom,
mit ér, ha szépen szól dalom,
ha a szó kóborol, száll, és nincs irgalom,
hiába szól dalom,
mit ér az értelmes gondolat,
ha továbbviszi a gyorsvonat,
ha a mondat csak szót osztogat,
hiába szól dalom...
torzul az álom
Szavak és gondolatok,
a költői szomor` indák,
minden, mit tagadok,
és minden, mit bírnák`
Magyarnak születtem, magyarként halok,
s magyarul szólnak hozzám az angyalok,
mit ígért az élet, kis hazám tán felébred,
múlt könnyein csónakázva eléget
minden fájdalmas történést végleg,
megjönnek a szép, boldog élhetések...
Esendő életem tovább mérgezem,
kávé, cigi, sör, egyéb függőségek,
hogy meddig, már nem kérdezem,
a krematóriumban úgyis elégek,
életre születtem, de rám talált a rossz,
ahogy mindenki másra, lélektelen
telekre költözött a kéretlen gonosz,
s utánad nyúl erősen, kegyetlen...
Valami nem stimmel az érzéseimmel,
nem érzem a holnap vonzó ígéretét,
pedig nincs semmi baj a képességeimmel,
nem oldom meg a jövő képletét
Holt lelkek, álmok bolyonganak
temetők fakó útjai között,
hallgat mind, ki elköltözött,
csak krizantémek bólogatnak,
gyertyák pisla fénye festi
a holtak örök birodalmát,
lehet szerb, magyar, dalmát,
a lelkét végleg elereszti...
Szél röptet haldokló levelet,
űzi, hajtja avarnak,
s az ősz ad hideg keretet,
amit a szél kavargat
Magam vagyok magam ura,
miért lenne ez oly fura,
kétkedő hangokon dalol
az ármány, lelkemből abrakol
A rám szabott idő velem öregszik,
hisz mindenhova jön velem,
hogy van ez?
Sokszor előz és törekszik,
nem zavarja félelem,
hogy van ez?
Mennyi sors és mennyi élet
pohár mellett könyököl a pulton,
lábon állva várja a végítélet,
s elmerengve álmodik a múlton
A hold is sápad, ha lenéz a földre,
s a nap fáradtan körbetekint,
hunyó csillagokat emel ölbe,
kóborló felhőket új útra int,
kék bolygónk szép odafentről,
láthatták az asztronauták,
bár a sorsa régen eldőlt,
mikor ember rátette a lábát...
A síron túl már csak a csend dübörög,
nincs vihar, s az ég sem dörög,
nyugalom árad, s a bazár bezárt,
az élet kárvalottan is rátalált,
a síron túl nincs mosoly, sem érzés,
nem feszít tovább a féltés,
nem keres szívet a vágyra,
s nem dönt senkit az ágyra...
Mosolyog az élet kanálisa
mindent elnyelőn, tátott szájjal,
azt súgja, helló, szevasz, szia,
elmúlsz a hervadó vággyal,
kísért a múlás abban a percben,
mikor csak rá gondolok,
nem lesz dal magas tercben,
ráncolódnak tovább a homlokok...