Pfluger Ferenc
Búcsúzó nyár siklik tova,
érett kalászok bólogatnak,
napsugár int valahova
búcsút talán a hangulatnak
Fészen leng a léted,
ott van fent a képed,
azt írsz, amit akarsz,
s igazat mindig takarsz
Karcolom létem a homokba,
visszasírom kóbor lelkemet,
elvágyom távozó korokba,
markolom elvágyó kedvemet
Szorong az ősz, már belesül a nyár,
hulló levelek álmukban mosolygók,
tolódó évszakok, guruló űrgolyók,
falsba fulladó, vörösen fénylő kvazár.
fáj a fejem, tudás poros,
szórhat sót, hisz ízetlen,
kapar a torok, miként boros,
hívő lehet akár hitetlen
Kalandot keresek a létben,
de roppant nyögvenyelős,
mint halott az életesélyben,
senki sem talál felelőst
Tombol a hőség,
fogynak a hájak,
nem kell a bőség,
izzadnak a vágyak
Tudta a tél, hogy újulás érkezik,
langgyá búsul a hideg roppanás,
tavasztündér nevetve vétkezik,
tél arcán könnycsepp az olvadás
Már a hajnalok is lábujjhegyen járnak,
ablakokon halk fénycsíkokat vágnak,
lepedőnyi álmokon ébredést igéznek,
de ettől ne érezd őket vitéznek
Volt egy életem, de volt egy szorzó,
így lett létem elaggott, őszülő torzó,
a könnycseppgördülés csak pillanat
akkor, mikor magamnak álmodtalak
Sokszor láttam, hogy földig ér a fűz,
sóhajba kergetett életben lángoló tűz,
sátorként hajol fölénk, s védi álmaink,
szél lebbentve kergeti érző vágyaink
Poétalelkem fénypászmákkal ébredezik,
kóbor szellemek rímeket ígérnek,
szellemekkel álmodó éjszaka érkezik,
s a gondolatok ágyamban elférnek
Lehetne álom vagy szépre ébredés,
kolonc lóg a lelken, nyűg vagy alázat,
holdat karcol az eget verő tévedés,
s a csendet érintő élet varázslat
Ez a semmi, amit abrakolok,
már képzeletnek is mindennapos,
a tegnapig, a holnapig rakkolok,
és a lét fényűzően lesz lapos
Ahol a fent összeér a lenttel,
ott már a látszat sem kímél,
ahol a zaj összeforr a csenddel,
nem leszel különb senkinél