Pfluger Ferenc
Ha látni kell, hát látom,
ha érezni kell, érzem
a kő súlyát a sírodon,
túlléptél a kínokon
Néha úgy természetes, hogy nem az,
mert a hamis olyan, mint az igaz,
néha lehetne úgy, ahogyan nem lehet,
úgy visszajönni, mint aki elmehet
Hallgat a csend és üvölt a némaság,
mint farkashorda, vonít a teliholdra,
fájó sebbé varasodik a valóság,
félretolt idő szűkül asztalomra
Padlószinten vergődő életek,
sodródó, szertehulló lelkek,
sárban turkáló kezek, miértek,
szívek holt piacon elkeltek
Télre készülő...
Lásd, már a könny sem gördül,
halott levélként hullok a mélybe,
az élet tarol, a koszorú zöldül,
már nem illek ebbe a képbe
Elhamvad az alkony,
ráborul az éjjel,
halódik a balkon
pislákoló fénnyel
Szűkülünk tereinkben, aztán szűkölünk
kétségeinkben törvényekkel határolva,
vad álmainkkal szabadságra törünk
tudva, hogy le vagyunk szabályozva.
Az út, amin jársz, megszabott,
az élet, amit élsz, így megszokott,
rohanhatsz, bár nem jutsz tovább,
ballaghatsz, nem leszel butább
Csak úgy jött az ősz, mint pattanás
a kamasz homlokán, házról házra jár,
s múlása az idő telhetetlen volta,
mint lerobbant autót, továbbtolta
Lélek a lélekbe bújik ekkortájt,
múltat kajtat a gondolat, mi akkor fájt,
mikor jövőbe költözött a fáradt test,
az emlékezés sírhantra könnyeket fest
Cipőn ragadós sár a bánat,
a lépést is nehézzé teszi,
a lélek még cipeli a vágyat,
szív már észre sem veszi
Egyszerű, kevés beszédű, ám dolgos,
hajnali ébredés, legott munkát talál,
henyélésben nem ő a főkolompos,
lustaság elvei szerint... napi halál
Búcsúzó nyár siklik tova,
érett kalászok bólogatnak,
napsugár int valahova
búcsút talán a hangulatnak
Fészen leng a léted,
ott van fent a képed,
azt írsz, amit akarsz,
s igazat mindig takarsz