Pfluger Ferenc
Most még érezlek, látlak,
de mikor intenek az istenek,
csak lelkemben talállak,
fénylő ujjaikkal intenek,
jöjj és viszünk a holnapba
kóborló álmok varázsszőnyegén,
úgy megyünk végleg tovább...
Árnyékod falamra ragadt,
letörölném, de mindig ott látom,
nem szememben, lelkemben maradt,
s egyedül mindig ott találom
Odaérhetsz, hol sorok állnak...
Ha tudod, ha nem, vannak, kik nem szeretnek,
nem látsz a fejekbe, hisz takargatják,
az ő szemükben te vagy az eretnek,
nem úgy táncolsz, ahogy ők dalolják,
tömegvonzás, beállhatsz a sorokba,
egyed, ha nem, hát vegyed magad észre,
hogy nálad a sor megakad torokba,
s a rész nem illik sehogy az egészbe...
Baktatok
Semmit érő gondolatokkal
Kézen fogva,
Baktatok,
Senki nem vesz
Tudomást rólam,
Baktatok,
Az élő valóban...
A mindenség urának lakhelyét keresem,
bűnömül ne rójátok,
életutam csorbáit nem feledem,
s már összetörtek a korlátok,
időutazásom a végére érkezik,
nem sajnálom az itt töltött időt,
testem tovább nem vétkezik,
lelkemből végleg kidőlt...
Csak veled válok valamivé,
talán értékes emberré,
hisz nélküled semmi vagyok,
csak veled hagyok nyomot
Szeretet
Ha akarod, papucsot húzok
s kimosom a kádat,
ne hívd ide anyádat,
mert dürög, mint a túzok,
segítőkész voltam és leszek,
kordában tart a szeretet,
utána csókolom kezedet,
s este szemedben elveszek...
Látod, az égi réten Hold sárgállik,
s a csillagok állnak félre,
hajnalra a sötét fénnyé mállik,
éj fénylő pontjai hullnak térdre
Ott hinni, ahol nem szabad,
hol álarc takar terhelt arcokat,
mint éjbe váltó s foszló alkonyat,
az élet mérgezve továbbszalad,
sután érdekelt életmanír
melltűként valahogy kitűzve,
agyon klopfolt húson a panír,
a szokott helyről végleg elűzve...
Álmot karcol az éjszakába
a kóborló, terhes gondolat,
álmodná is fűbe-fába...
Akkor még láttalak, mikor
már nem kellett volna,
próbának jó lettem,
de már az érzés sem okolna,
hengerelt az érzés,
simított talp alá kérgesen,
túlélni kell, élet képzés,
bőrön keresztül édesen...
Harsogó érzelmek nem kapnak helyet,
csak a csend muzsikál,
a mozgás harcol, kérdez a lendület,
némaság harmonizál
Te még látod a magban az érlelődést,
a jövő gyermeke már a magot sem látja,
mit kaphat mást, mint képzelődést,
mit hagyunk, az élhetést leváltja
Már csak egy könnyed költemény,
mire a lelkem esetlen vágyik,
melyben ott csillog végre a remény,
libikóka billen s ide-oda játszik