Pfluger Ferenc
Ahogy a lent tilolják, zúz az élet,
sodrott fonállá érik a képzet,
mi több... altat a szoba magánya,
vesztes lesz múltnak kacagánya
Még az éj sötétjében vegetál a hajnal,
de már napfénycsíkok árnya vetül,
kelt tésztaként keni magát vajjal
a Nap, és sülve-főve fölénk kerül
Araszol a nap az esti horizonton,
már a Hold is keresi szokott helyét,
csillagok sejlenek egy-két ponton,
s a Tejút ébredve fakasztja tejét
Még hagy a sors némi életet,
a veled kimondott igent,
nem veszik le rólam a méretet,
úgy kezelnek akkor, mint idegent
Hangjai kísérnek a tavasznak,
súgnak, búgnak, csicseregnek,
lágy szellőt érzel ravasznak,
látható zöldek megerednek
Még vár a tavasz talán reám,
természetisten nem csalóka,
nem emberi érzéskarám,
örökzöld, mint a boróka
Ha eltemeted álmaid nyavalyogva,
ne csodálkozz, hogy az élet
nem téged szeret rajongva,
kerüli szellemed a kímélet
Ha már bukfencet vet a gondolat,
ha az érzés visszafelé tolat,
tudod a vágyat, hisz még érzed,
lesz mosoly, mert még kéred
Jobb napokat tervezett, de mások a hibák,
törölgeti könnyeit szétdobált felhők között
Falakat épít a sors szívesen,
a hatalom áltat hazudva, kedvesen,
nekifuthatsz, harcolhatsz, tudva,
hogy esélytelen, kezében te vagy a dudva,
építhetsz falakat, lássa a hatalom,
valaki ágál meddő kiképzetlen,
mardos a kétség emberi mivoltodban...
Kósza gondolat álmodni szépet,
ugranék térben és időben veled,
tüzet oltanánk, mely úgy éget,
nem néznénk, merre van kelet
Hasít a gondolat szeleteket
a múltból, értheted vagy nem,
az érzés rúgja szét a kereteket,
szeretve fájhat a törvénytelen
Lángra lobbanok, mint gyertyán a kanóc,
bár már nem örök e lángolás,
a szívem ketyeg, hisz nem ifjú és vadóc,
ott mocorog kérdőn a távozás.
Az a sok édes pillanat,
mit kaptam kóborlásomon,
utca kövén, híd alatt,
folyó vizén vándorlásomon