Pfluger Ferenc
Baktatok
Semmit érő gondolatokkal
Kézen fogva,
Baktatok,
Senki nem vesz
Tudomást rólam,
Baktatok,
Az élő valóban...
A mindenség urának lakhelyét keresem,
bűnömül ne rójátok,
életutam csorbáit nem feledem,
s már összetörtek a korlátok,
időutazásom a végére érkezik,
nem sajnálom az itt töltött időt,
testem tovább nem vétkezik,
lelkemből végleg kidőlt...
Csak veled válok valamivé,
talán értékes emberré,
hisz nélküled semmi vagyok,
csak veled hagyok nyomot
Szeretet
Ha akarod, papucsot húzok
s kimosom a kádat,
ne hívd ide anyádat,
mert dürög, mint a túzok,
segítőkész voltam és leszek,
kordában tart a szeretet,
utána csókolom kezedet,
s este szemedben elveszek...
Látod, az égi réten Hold sárgállik,
s a csillagok állnak félre,
hajnalra a sötét fénnyé mállik,
éj fénylő pontjai hullnak térdre
Ott hinni, ahol nem szabad,
hol álarc takar terhelt arcokat,
mint éjbe váltó s foszló alkonyat,
az élet mérgezve továbbszalad,
sután érdekelt életmanír
melltűként valahogy kitűzve,
agyon klopfolt húson a panír,
a szokott helyről végleg elűzve...
Álmot karcol az éjszakába
a kóborló, terhes gondolat,
álmodná is fűbe-fába...
Akkor még láttalak, mikor
már nem kellett volna,
próbának jó lettem,
de már az érzés sem okolna,
hengerelt az érzés,
simított talp alá kérgesen,
túlélni kell, élet képzés,
bőrön keresztül édesen...
Harsogó érzelmek nem kapnak helyet,
csak a csend muzsikál,
a mozgás harcol, kérdez a lendület,
némaság harmonizál
Te még látod a magban az érlelődést,
a jövő gyermeke már a magot sem látja,
mit kaphat mást, mint képzelődést,
mit hagyunk, az élhetést leváltja
Már csak egy könnyed költemény,
mire a lelkem esetlen vágyik,
melyben ott csillog végre a remény,
libikóka billen s ide-oda játszik
Tudod, hogy most is gazdagok vagyunk,
érzelmet lopni nem mozdul agyunk,
szeretve lenni, hinni csodás érzés,
addig míg nem jön a meddig? Kérdés...
Utamon por és a sok kőkereszt
hallgatnak, s az érzés nem ereszt,
hitem tűnőben, bár sokszor kértem,
kapjon feloldozást sok-sok vétkem
Emberi hangon visít a lét,
szeretet csöndben mesél,
a vágy otthagyja mindenét,
hullik majd újra a levél,
lopott percek kelnek útra,
miért e háborgó dalárda,
a szomjazó érjen a kútra,
s a fázó leljen kabátra...
Szavakba bújó szépség a világ,
költők megírták régen és most,
mint hullatja szirmát a virág,
megérinti az ifjút és a korost,
szavakba bújó szépség a világ,
lepkeszárnyként kéklik odafent,
nem látszanak tőle a hibák,
sokaságként tarkállik idelent...