Pfluger Ferenc
Szűkülünk tereinkben, aztán szűkölünk
kétségeinkben törvényekkel határolva,
vad álmainkkal szabadságra törünk
tudva, hogy le vagyunk szabályozva.
Az út, amin jársz, megszabott,
az élet, amit élsz, így megszokott,
rohanhatsz, bár nem jutsz tovább,
ballaghatsz, nem leszel butább
Csak úgy jött az ősz, mint pattanás
a kamasz homlokán, házról házra jár,
s múlása az idő telhetetlen volta,
mint lerobbant autót, továbbtolta
Lélek a lélekbe bújik ekkortájt,
múltat kajtat a gondolat, mi akkor fájt,
mikor jövőbe költözött a fáradt test,
az emlékezés sírhantra könnyeket fest
Cipőn ragadós sár a bánat,
a lépést is nehézzé teszi,
a lélek még cipeli a vágyat,
szív már észre sem veszi
Egyszerű, kevés beszédű, ám dolgos,
hajnali ébredés, legott munkát talál,
henyélésben nem ő a főkolompos,
lustaság elvei szerint... napi halál
Búcsúzó nyár siklik tova,
érett kalászok bólogatnak,
napsugár int valahova
búcsút talán a hangulatnak
Fészen leng a léted,
ott van fent a képed,
azt írsz, amit akarsz,
s igazat mindig takarsz
Karcolom létem a homokba,
visszasírom kóbor lelkemet,
elvágyom távozó korokba,
markolom elvágyó kedvemet
Szorong az ősz, már belesül a nyár,
hulló levelek álmukban mosolygók,
tolódó évszakok, guruló űrgolyók,
falsba fulladó, vörösen fénylő kvazár.
fáj a fejem, tudás poros,
szórhat sót, hisz ízetlen,
kapar a torok, miként boros,
hívő lehet akár hitetlen
Kalandot keresek a létben,
de roppant nyögvenyelős,
mint halott az életesélyben,
senki sem talál felelőst
Tombol a hőség,
fogynak a hájak,
nem kell a bőség,
izzadnak a vágyak
Tudta a tél, hogy újulás érkezik,
langgyá búsul a hideg roppanás,
tavasztündér nevetve vétkezik,
tél arcán könnycsepp az olvadás
Már a hajnalok is lábujjhegyen járnak,
ablakokon halk fénycsíkokat vágnak,
lepedőnyi álmokon ébredést igéznek,
de ettől ne érezd őket vitéznek