Pfluger Ferenc
Ágakon billegő fénysugár,
falcossá redőzött múlt,
emlék, mely homállyá avult,
feltör, mint meleg buzgár
Szép, nagy a hold és kerek,
mint bolygóközi pihenőtelek,
szerintem idejárnak az istenek
víkendezni, egymásnak intenek
Hűlt csontujjaival markolász a szél,
percek sírógörcseivel tisztítva mesél,
sziklákon, fent ormokon dübörgő lavinák,
múló időnkön rozsdának tűnő patinák
Lelkem légzőgyökerét idő tépi, rágja,
elmém színe-java, késői varázsa,
elhulló, sajgó, elemi moccanás,
sejtszinten eredő, múló koccanás
Legyél a sóhajom, mikor fáj a lét,
érezzem veled, míg a szívem dobban,
s mikor életünk elhagyja istenét,
együtt álmodjunk boldogabban
Mily jó, hogy a lélek szárnyal
szabadon, nincs a testbe zárva,
elbír bármiféle sötét árnnyal,
végtelen kapuja résnyire tárva
Homlokomra ragadt töviskoszorúval
furcsa késztetés lengi érzetét,
emberi mivoltommal, méla búval
nem kéri készülődő végzetét
Még fájsz
Szeretet szállodája volt a lelked,
sötétben is fényt adtál, s reményt,
sírtál, nevettél, szerettél, ha kellett,
de nem nyilvánítottál véleményt
Megtoldom a szavakat,
teszek hozzá ragokat,
törpe létem hatalom,
már nem tudom, hogy akarom
tovább hallatni hangom,
önjelölt "költőcske" rangom,
szellőcske a gangon,
hol épp nem jár senki...
Szomorkás csend leng idebent,
teret markolna, de csak egy sarok,
mely némaságot, mint idegent
mímel... kitárom az ablakot
Lélek szül farfekvéses szavakat,
oda bizony kevés az akarat,
holdvilág képpel nyög a szenvedés,
placentával együtt érkező ébredés
Sétálj az utcán egy keveset,
meglátod a csillogó szemeket,
tavaszt súg a lanyha szellő,
szeretet újra egekig felnő
Mondd, mire a szép és a jó,
ha nincs rá kereslet és hallgató?
persze, a szavak, ha vágytalanok,
az érzések lesznek hallgatagok
Holtomban majd emlék leszek,
virágos réten messze lábaló
árnyék, fényben tűnve elveszek,
sötétben égve tűzzel lángoló.
Voltunk mi szépek, voltunk mi jók,
voltunk csalárdak, voltunk valók,
leszünk balgák, leszünk éberek,
akkor is, ha nem várnak édenek