Pfluger Ferenc
Hajadba csendet fésül az est,
az ősz szálakat nem kutatja,
lágy hangod szívembe fest
szeretetvarázst naponta
Honunk már nem vágyja a lantot,
mely szívhez szól, sírig kísér...
Almát csen a fáról a gravitáció,
komposztban a jövő érik,
megérkezik a nyár, vakáció,
az őszt a szelek védik,
szelekkel fut az idő versenyt,
nyer az idő, nyer a szél,
tovább dühöngetik a tengert,
életet egyik sem kímél...
Én már nem kereslek,
hisz itt vagy velem,
tudod, el nem feledlek,
nem leszel kiégett elem
Miért keresem a továbblendítőt,
holott ismerem az élet útjait,
mindig megtalálom az elferdítőt,
s kimerem a keservek kútjait
Látom szemedben a sok szép képet,
mit együtt éltünk át,
veled csak csodával érhet véget
e szívet érintő kirándulás.
Belenyúltál a mába remegő kézzel,
sorsodat felzabálják a holnapba kábítók,
kenegetnek a kísérők hamis mézzel,
s rád vadásznak a kétes csábítók
Talán (képzelem), hogy az érzetem
nem csal végzeten csellel,
s kóborol keserves végzetem
kitörölhetetlen, terhes jellel.
Menni kell tovább megrágott csontokon,
élet adta dombokon, halmokon,
úgyis sikerül éveket mögöttünk hagyni,
ha nem, hát az csak selejtes hakni
szél sodorja elmém szilánkjait,
hitem széthullott törmelékeit,
vadvirág nő majd sírom fölött,
nap szítta porom odaköltözött,
voltam, ki voltam éltem delén,
hagytam, mit megéltem én,
semminek tűnő maradékom,
versekbe írott hagyatékom...
Hited rég eltékozoltad,
tán nem is hittél soha,
a kérdést mindig odébb toltad,
pedig nem voltál ostoba
Most még érezlek, látlak,
de mikor intenek az istenek,
csak lelkemben talállak,
fénylő ujjaikkal intenek,
jöjj és viszünk a holnapba
kóborló álmok varázsszőnyegén,
úgy megyünk végleg tovább...