Pfluger Ferenc
Poétalelkem fénypászmákkal ébredezik,
kóbor szellemek rímeket ígérnek,
szellemekkel álmodó éjszaka érkezik,
s a gondolatok ágyamban elférnek
Lehetne álom vagy szépre ébredés,
kolonc lóg a lelken, nyűg vagy alázat,
holdat karcol az eget verő tévedés,
s a csendet érintő élet varázslat
Ez a semmi, amit abrakolok,
már képzeletnek is mindennapos,
a tegnapig, a holnapig rakkolok,
és a lét fényűzően lesz lapos
Ahol a fent összeér a lenttel,
ott már a látszat sem kímél,
ahol a zaj összeforr a csenddel,
nem leszel különb senkinél
Az éj szava, a nappal suttogása,
lepedőn forgolódó emlékezés,
álmodtad, hogy nincs fürdőszobád,
s az ágyban holt a képzelgés
Okos és szép tündérleányok,
életre készülő kibomlott virágok,
szemeknek világító létfényei,
a lámpások örök, égő reményei
Tanít az idő túlélni szerelmeket,
folyton érő szívbe égő hallgatást,
tanít megélni, hogy kell a mélybe
hullani, s kilépni az ígéretes fénybe
A közepét, ha megtalálod
az útnak, mely előre halad,
elodázhatod korai halálod,
s túléled fojtogató magad
Látlak, mint égig érő suttogást,
érezlek, mint zenében a harmóniát,
már nekem nőnek az évelő virágok
tán még akkor is, ha néha hibázok
Tudlak, érezlek, látlak, nekem
nem gyűrűzik szívembe a bánat,
régóta varasodik szerzett sebem,
a mélységekben mindig megtalállak
Ahogy a lent tilolják, zúz az élet,
sodrott fonállá érik a képzet,
mi több... altat a szoba magánya,
vesztes lesz múltnak kacagánya
Még az éj sötétjében vegetál a hajnal,
de már napfénycsíkok árnya vetül,
kelt tésztaként keni magát vajjal
a Nap, és sülve-főve fölénk kerül
Araszol a nap az esti horizonton,
már a Hold is keresi szokott helyét,
csillagok sejlenek egy-két ponton,
s a Tejút ébredve fakasztja tejét