Pfluger Ferenc
Kell, hogy minden gondolat
rémisztő formát öltsön?
Bűnné válik a mozdulat,
melyet úgy kaptunk kölcsön
Már régóta szememben égnek
tűnt idők reszkető fényei,
részei a cinikus egésznek,
halványodnak színes erényei.
Sebzett lelket, ha boldogan cipelsz,
minden hazug szót némán elviselsz,
gyógyír az élet zajos oldala,
szeretet tengerén ringó gondola
Évszakok
Látod, ez a nyár is kiöltözött,
selymes zöld kosztümöt öltött,
randira készül, szolidan sminkel,
s talán az ősz karjaiban ring el
Vágylak szívre ható sötét éjben,
ideg feszül a pezsgős pohárba...
Elmélyedek, bármit kizárok,
magamba fúlok önjelölt áldozatnak,
gondolatok, sorstűrő, nyíló virágok
nem adják maguk a kárhozatnak
Szeretek gondok mellett érzéssel,
még szeretetre bátran éltetéssel,
ködöt zsákokba kötöm - érted,
pedig tudom, soha nem kérted
Még látod, hogy a szerénység veszít csatát,
pedig nyitná a szolidság bezárt ablakát,
gondolhatsz arra, hogy a végnélküliség
arcodra felvarázsol egy zavart klisét.
Utólag másképp látsz mindent,
nem így kellett volna, már tudod,
de az ifjonti hév, odabillent,
hol nagy kutyaként futod
Már tudod, hol van a fekete,
s látod, hogy közel a fehér,
érzed, merre sétál a remete,
a kés mellett kihívó a kenyér
Ablakok nyílnak sóvárogva a létre,
a távolodás elfuserált ígéret,
hajolhat akár bután két-rétre,
távol vigyorog a kímélet
Ébredésem erre a trendi világra
már nem hagy izgalmas nyomot,
szívem, úgy érzem, nem ide vágyna,
inkább simogatna aggódó homlokot
Már nem gondolok elmúló magamra,
mert leledzésem hervadása létezik,
nyílt titok, dér borul vénülő hajamra,
elmúlásom létezésemmel vétkezik
Ha reményekkel telített a holnap,
ha a boldogok fényben tobzódók voltak,
hol vannak a holtak, kik álmodtak,
szívvel hitükben nem változtak