Petres Katalin
"Az ébrenlét, s álom között"
egy tompa érzés körözött,
elhozott némi örömöt,
érintésed a bőrömön...
Nyeltem nyomasztó megjegyzéseket,
lelkem nyögte, nyelveltem ellenük,
lassan az idő megbékéltetett.
Bejött, halkan köszönt,
táskát székre tette.
Mihozzánk tartozott,
ha nem jött, hiányzott.
Valami fojtó szorongás
előz meg minden vihart.
Megtelik lassan a pohár,
minden csepp kicsit kavar,
de az utolsó kelt zavart...
Hangszeren játszani nem tudok,
szavak húrjain a verssorok
dúdolnak olykor lélekzenét,
viszik a szívem üzenetét.
"Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél..."
Néha rám lel a tűnődés:
legyek oly távoli, kemény?
Szűrt fényben kis sziget,
rajta magányos fa,
nem lehet ott liget,
pár fűszál bólogat.
Óriás kapu a csillagos ég,
mikor rád borul végre az éj,
éberségből álomba merülsz...
Egyszer volt, hol nem volt,
amikor nagy szél tombolt.
Hullámzott a sárga tábla,
az lett a napraforgók bálja.