Péter Éva Erika
megváltoztathatnád, de mintha nem lehet,
kavicsként, fényként gyűjtöd az éveket,
fejed nem hajthatod a kőre, túl kemény,
megbotlasz a fény elalvó lágy neszén,
mosolyogsz, balga, arcod repkény-ráncain,
égtükrön innen a lét csalása, ím:
az élmények, átélt szépségek kőfalán...
mint aki érti mindenek titkát:
fehér hibiszkusz bontja a szirmát.
milyen reflexmozdulattal ragadsz bele
egy simogatás olcsó kényszerébe,
mennyire mindegy, hogy ez éppen
el sem kezdődött vagy a vége...
megszabadulni a tükörképtől
nehéz. kibeszél téged.
önmagát. emlékek verítékcsorgását
vakarod, ölnéd. magad is,
s a látszatát. mint aki
születése előtt átok.
mint a szó, ha a száj odvából felkereng,
csapkod és elhagyja a lázas végtelent,
úgy kéne kiszálljon egyszerre, egyben,
mindaz, ami tartva elviselhetetlen,
nem kéne megküzdeni minden darabért.
holdvonás. tollnyi.
zizegő álom-barázdákat
húz belém a lélek.
bordák alatti magdobbanáson
hártyás félelem.
összecsomózott csönd ez a játék,
karomon karod. napkelte, átég.
tűzmorzsa, zöld lob: szemben a szem él
betonkeverő a száj, néhány szó cement,
s néhány már a születés előtt tönkrement.
tányérban hagyott falat a lét, hányinger, félelem,
beszarás. nem lépheted át önmagad küszöbét,
megadott kör van, nincs helyváltoztatás. a távlatok
szabályát sem ismered, hogy közelebb csald.
állsz az átgondolás sínjein innen,
hogy a nap a reggelbe fertőtlenítsen.
nem tudod a sínen túlit (semmilyen),
és jobb megmaradnod olykor ennyiben.
a mozdulat, mely elősegít, hogy ami elmúlt,
arra fókuszáljál, zsigereidben él, vacog.
a jelen folyton személyt cserél,
a jövő meg nem született angyalok.
épp csak összeszedted
az utcák félrehajlott lámpafényeiből,
őriznéd, a szem már ringatja
a kiszabadulás áramlatát.
ha minden idegszálunk megfeszül
hogy lehet kibírni őrizetlenül
hogy a régit az új felülírja
árnyék egyensúlyozik a homlokon
a szemek alá karikásodik