Péter Éva Erika
keresed fűben, fában.
más emberben.
sarokba szorítanád:
engedjen igazat látni
felnevelkedni. nőni.
mindenki karácsony. mosolyogunk. adunk,
kimagyarázgatjuk akár saját magunk:
gurutanács. mantra. szív a kézben. templom.
a szeretet forog. mindenki(t) is elnyom.
ha váza marad csak a szónak,
ha elborít a messzeség,
és úgy érzed, hogy a mosoly
a szomorúságban benne ég
mozdulat előtt az érintés lényegét,
játékos napszemnyitó eszméket,
látod, csipkefüggöny a szem,
látom, térben a forma hogy ébred
ahogyan történnek a mindennapjaink:
áldás és átok és ami közötte.
mi árad, annak nincsen partja itt,
s ki nem született, az is öröklötte
az őszi köd tapadós
nyála gesztenyeleveleket
báboz. zsugorodik,
fél a szeretet, a hála -
rozsdás csend a lélek,
kódolt káosz
zakatolnak a napok
feküdnénk a sínre
meggondoljuk mégse
nem fogadna be a föld
s a meghasonlott ég se
legyen ez most egy bárcsak-mentes nap.
mint szivarcsikket - oltsuk el az éjt.
a szívet ne csak kibéleljük
egy átmenet-kabátnyi melegért.
újrakezdeném,
hogy jobban megtörténhessünk.
kellene ahhoz egy szeszélyesebb trükk,
kicselezni azt, mi bekövetkezne.
a fény kerítésén túl nem érhet
a hallgatás, a csend. törékeny véglet.
ki magához köti is: elbocsájtja.
megérthetnénk - ha átlátszóbbá válna.
itt se volt, s már elosont
hirtelen a nyár.
naptócsák korcsolyáznak elém.
ez giccs.
(de mit kezdjek avval, hogy szívesen?)
és kavargón hömpölyögnek,
feketén a civilizálatlan szavak.
(ezzel a folyammal már boldogulnék.)...
csillagos borogatást
a lázas égre,
violát
a mosolyok hűlt helyére
- adj, uram.