Péter Éva Erika
hogy visszavonhatatlanul mit teremt,
még ki sincs találva, még várhat.
befogadsz s kiöntesz naponta, hetente,
s olykor csak a partra vetett hal vagy,
ki önmagát loccsantja cseberből vederbe,
nem találva semmi izgalmasabbat,
valami olyant, mi nem megállít, megtart,
és hagyja, hogy meghalva újjászüless,
hogy ne legyen az élet ennyire elszart,
és a pillanat kútja ennyire üres.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Még a föld se érzi, milyen
az eső izzadságszaga,
és azt se, hogy benne ki hagy sárnyomot.
A szerelmet fogad között csak átkozod
valahol megfeneklett a bizonytalanság,
s a kemény-téli ablaknyitogatással
beszökött levegőnél is tisztábban
kivehetőek a hiányok,
bár kitérdepelte az idő,
és beszórta a hajnal hamuja.
azt mondtad, nem szeretnél mást,
csak a szem mécseseinek fényét látni,
betakarni felejtéssel a múlt mély lábnyomait,
zúgórügyes tavaszban esőpúdert rázni,
napszín álmokat tűzdelni a homlok felhőire...
a tenyeredbe hulló szavakat hántod,
fölsejlik vére, húsa, csontja.
pattanó hidak ínján át taposol
cseppet sem lélegzetvisszafojtva.
még szikrázik bennünk
az emlékezet és olykor dorombol:
meleg kályha;
zűrzavarok egymásutánja.
szögletes percek, elkopott lélegzetek,
homlokráncok: felnőtt sorsgyomok,
az arc peronjain elütött gyerekkor,
amin esendőségünk titka átdobog,
csellengünk észrevétlen az erekig,
hol a ma-kőkorszak csaló, sarlatán.
a szemünk alatti árkokba estünk,
mert összedobtuk bűneinket -
a hit, a képzet, elv giccsei
névnapra kapott tucatnippek.
a kelő nap fénykötésén átrozsdállik
túl sok neki még a félárnyék kerítése is
néhány küszöbön ácsorgó pontosítás
pár gondolatlépés mi visszafordul
száj fiókjában penészedő ki nem mondott
homlokráncok partjain az árnyék-kontúr...
befolysz az álmokba, fel nem fedezett
területeiden kószálok, megnevezem partjaid,
pillanatod árok, felmérhetetlen, sártalan,
szegélyeid belelógnak az égbe, párolgó
kék pántlikák, felhőkapcsok, homlokod
abisszikus öv, felpróbálom, talál...
megítéled a tükörtelenséget.
hogy láss, eléd tartom magadat:
szemtől szemben vagyunk,
egy küszöbnyi félelem választ el,
süpped az idő, lépéstelen ünnepeinket
elfedi, korrodál.
szárnyakat nem ablakot adtál
mikor a sárból felkapartál
bentről törted borda reccsent
violencia a szent rend
aladdig se azóta se
üreges szavak szintézise