Pete Márk
Távolból sikoltó
Ködtömegek fénye
Úszik. Világkioltó
Szerepének vége.
ledöbbenek egy percre a kanapéra.
csupán ennyit szeretnék adni magamból:
tömör, heverőn heverő langaléta,
kifli alakban. reggelizni maradok.
gondolatgyapjak közt lelt a szürke hajnal,
s amíg betakartál,
kértelek számtalanszor, hogy még itt maradj
velem. nem akartál.
eltakar a kudarc,
mit belém neveltél.
emlékszem a redőkre,
mikben engem szerettél
úgy, ahogy csak te tehetted,
úgy, hogy sose feledjelek.
Gyermekek is voltunk
éppen annyira kell, míg csíp, hogy a
mazochista énem sóvárogjon,
mialatt az alvó szadizmusok
rezzenéstelen sírva fakadnak.
gallyal tapogatott kerítésről
az arról lemálló festék színe,
az ünnephez illő terítésről
az elsózott olajleves íze.
Már kihunyt fényekkel olvasod az esti mesét,
s a hercegnek sincs többé lova.
Mérgező, guruló dobozban utazik elém
csak muszájból, mert neki nincs hova.
...kigyomlált formában legyen
össz átlója derékszöge
rendezettként négyzetgyöke
Hamuban sült pogácsa vagyok, melyet szalamander sült.
Elődeim szénné égtek, kiket elfeledtek, s mind a talapzatra ült.
Értük hullott könnyeim miatt lettem ily hamvas,
de sületlenségeim miatt pöcköltél magamra hagyva,
így kiestem a presztízsből, majd szégyenemben elbújtam mélyen,
mélyen, a szobád egy ismeretlen zugába... mivel hát... féltem.
Figyelsz? Csak tudni akartam,
mert én figyelek rád egészen,
mondom, ha kell, hogy "szegényem".
Csak ne beszéljek magamban,
az olyan magányos dolog,
meg hát nem is vagyok bolond.
Részlet az általános gyászjelentés lapjaiból
idézve, mikor még nem éltünk a napjainkból,
s önfeledten játszottuk együtt a magunk szerepét,
emlékezz, mikor hiányosan, de igazán szerettél.
A talonban tartott leányok nem érdemlik meg a sorsukat
A talonban tartott leányok
nem érdemlik meg a sorsukat.
a Párizsban történtek margójára
Párisba tegnap beszökött az éj.
Besurrant langaléta láng közé...