Pete Márk
nem tudom, kérem, én nem ezt tanultam;
hanem a tulipánnak hagymája van,
s színpompás szirmai, mely vonz
tekintetet és méheket egyaránt.
a hullámzó függöny habjain
csapdába esett poloska.
gyöngyöző harag hangjain
hánykolódó lélekvesztő vagyok.
ugyanaz a struktúra, csupán
a látszat, ami becsaphat.
két asztal, egy szék, s mindig páratlant üt a kakukk.
mindig öt perccel később értél a szívhez szólva.
elhullik a mindennél fontosabb.
a lapok hozzásárgulnak a híjas fogakhoz:
minden slukkban és kortyban az élet s halál,
s te mondjuk, csak keddnek hívod az évgyűrűd darabját.
nem akar itt lenni, menekül a béke.
eszkalálódik a gyárkémény mérge,
s ha nem is pénzért, de vennél levegőt,
azt már lelegelte más, te építs temetőt.
vesztébe menekül minden nap.
átkúsztak a vigyázó szemek előtt,
s elöntött tucatnyi nem kívánt gondolat.
majd ezen gondolatok elszálltak, mint a szó,
melyek visszhangzanak üregeimben.
majd egynapos gyomorgörcs-napot tartanak.
egy két szék közé esett rímes, rémes borzalom,
elcsent ihlet s kobzott lét forrása. szép, mondhatom.
egy se íze, se bűze bolondság az avaron,
mégis újfent felébresztem s ihlettel zavarom.
vaskosan benne vagyok, mint mi mind.
panaszkodunk együtt, ha nincs kinn tiz
fokkal több legalább, vagy köpködünk
a nap felé, hogy forró. köszönjük.
csípős a tél, mely tépi a völgyet,
magával vinné a házat s tölgyet,
haragja erős, pusztító dolog,
majd ha elenyészik, sem lesz boldog.
túl hideg a napfény. nem maradhat.
nekem oly meleg kell, mint szeretet-
teli töltött kalácskák nagymama
által sütve, s mint gyermek, ehetem.
befullad a világ e poros szobában,
s nincs, aki szellőztesse a dunnát.
hanyag csendélet lóg, majd nyúlik továbbra
párhuzammá vajúdva a munkát.
érzem a dobokat önmagamban.
a ritmusuk az, amitől félek.
mint sámán, olvasok önt-tagadva
bennünk veszik hamuvá a lélek.
mosolyogj rám, kérlek, én kis hétfőm,
ha lehet, ne is várj reám keddig.
neked szól a dal, olvass értőn,
s ne kalandozzon el ettől estig.