Pete Márk
vajon ér annyit az ember,
hogy egy másik múljon tova?
hagyjon nyomot e nemes tett,
ha a legtöbb már mostoha.
visszhangzik ott minden.
a beton is veri
vissza, hogy mit vétesz,
vétek én is, de mit?
namost, ki fog majd így végül utoljára
megszólalni utolsó levegő jogán?
nincs az az isten, hogy szorongásba fogjál;
ha ma már nem férsz fel Zoé tutajára.
két rossz közül melyik a jobb döntés?
miért limitáljuk a jót,
ha a rossz sorsa sosem a dögvész?
mialatt rímről rímre ugrál két szemed,
másnak véglegeset pislog vagy fennakad.
megtört szívek lelnek szonettekben kegyet,
s hát láthatatlan, kinek tényleg megszakad.
elvágyik a szív a testből
a részecskéken keresztül,
hasíts rajtam, felismerés,
hogy nincs bennünk a keresztünk.
Távolból sikoltó
Ködtömegek fénye
Úszik. Világkioltó
Szerepének vége.
ledöbbenek egy percre a kanapéra.
csupán ennyit szeretnék adni magamból:
tömör, heverőn heverő langaléta,
kifli alakban. reggelizni maradok.
gondolatgyapjak közt lelt a szürke hajnal,
s amíg betakartál,
kértelek számtalanszor, hogy még itt maradj
velem. nem akartál.
eltakar a kudarc,
mit belém neveltél.
emlékszem a redőkre,
mikben engem szerettél
úgy, ahogy csak te tehetted,
úgy, hogy sose feledjelek.
Gyermekek is voltunk
éppen annyira kell, míg csíp, hogy a
mazochista énem sóvárogjon,
mialatt az alvó szadizmusok
rezzenéstelen sírva fakadnak.