Pete Márk
mialatt rímről rímre ugrál két szemed,
másnak véglegeset pislog vagy fennakad.
megtört szívek lelnek szonettekben kegyet,
s hát láthatatlan, kinek tényleg megszakad.
elvágyik a szív a testből
a részecskéken keresztül,
hasíts rajtam, felismerés,
hogy nincs bennünk a keresztünk.
Távolból sikoltó
Ködtömegek fénye
Úszik. Világkioltó
Szerepének vége.
ledöbbenek egy percre a kanapéra.
csupán ennyit szeretnék adni magamból:
tömör, heverőn heverő langaléta,
kifli alakban. reggelizni maradok.
gondolatgyapjak közt lelt a szürke hajnal,
s amíg betakartál,
kértelek számtalanszor, hogy még itt maradj
velem. nem akartál.
eltakar a kudarc,
mit belém neveltél.
emlékszem a redőkre,
mikben engem szerettél
úgy, ahogy csak te tehetted,
úgy, hogy sose feledjelek.
Gyermekek is voltunk
éppen annyira kell, míg csíp, hogy a
mazochista énem sóvárogjon,
mialatt az alvó szadizmusok
rezzenéstelen sírva fakadnak.
gallyal tapogatott kerítésről
az arról lemálló festék színe,
az ünnephez illő terítésről
az elsózott olajleves íze.
Már kihunyt fényekkel olvasod az esti mesét,
s a hercegnek sincs többé lova.
Mérgező, guruló dobozban utazik elém
csak muszájból, mert neki nincs hova.
...kigyomlált formában legyen
össz átlója derékszöge
rendezettként négyzetgyöke
Hamuban sült pogácsa vagyok, melyet szalamander sült.
Elődeim szénné égtek, kiket elfeledtek, s mind a talapzatra ült.
Értük hullott könnyeim miatt lettem ily hamvas,
de sületlenségeim miatt pöcköltél magamra hagyva,
így kiestem a presztízsből, majd szégyenemben elbújtam mélyen,
mélyen, a szobád egy ismeretlen zugába... mivel hát... féltem.