Pénzár Miklós Csaba
Lélek húrjai megzendülnek,
A szívek felfigyelnek,
Szépséges dallammá érnek,
Könnyek gyűlnek,
Az érzelmek túlcsordulnak...
Szél kószál száraz ágak között,
tán keresi még tegnapi meleget.
A sok ismerős között
nem találom helyem,
félek, mi lesz velem?
Már elmúlt az ünnep,
A kapukat bezárták,
Gyertyák még égnek,
Egész hazáig kísértek,
Itthon már csend volt,
Csak leültünk némán,
Hallgattuk a csendet,
Nem voltak könnyek...
Nagyon siettél utadon,
Emlékeid kutatom!
Törékeny alakod,
Mosoly az arcodon!
Amikor csak egyedül állsz a
hatalmas csillagos ég alatt,
érezd, milyen parányi vagy!
Az élet csodaszép is
Tudna lenni,
Miért csak későn
Lehet észrevenni?
Akkor magam sem gondoltam,
Hogy majd egyszer tán` ideérek!
Írni kell, ameddig tudunk,
erősen hallatni hangunk,
míg végül elhallgatunk!
Gyermekkorom játszótere
Erdők alja rétek közepe
Felettem a kék ég fénylett
Nap mindig rám ragyogott
Erdő alján patak kanyargott
Határtalan szabadság volt
Erősnek éreztem magam...
Ez az élet feledi a szépet
A múlt már posványba fúlt
A jövőnk is ködfelhőbe bújt
Jelenünk kész veszedelem
Jó, szép itt sohasem terem
Szenvednek is rengetegen
Senki sem látja a jövendőt...