Pénzár Miklós Csaba
Sétálok a parkban lassan járok
Érdekelnek a fák színes virágok
Pár színes levél éppen elém hull
Itt van ismét az a szépséges ősz
Mikor itt először Téged láttalak
Valakivel beszélgetve erre jöttél
Hosszú hajadat kócolta a szél
Mellém értél és halkan nevettél...
Szomorúfűz egy lehajló ága
Reá hajlik Édesanyám sírjára
Reá hajlik ha szél simogatja
Drága anyám megpihen alatta
Jó lenne ha itt lennél mellettem
Nem engedném itt hagyj engem...
Simogass lágy zene
Ölelj magadhoz
Emelj fel az égbe
Hegyek tetejére
Mindenek fölébe
Nyugtasd lelkemet
A fájó szívemet...
Értem én ezt az életet,
Felfogom nehézségeit
Mit mond, mit sulykol
Erőltet rám mindennap
Törvények közé erőltet
Szigorúan kalodában tart
Csak előre menekülhetek...
Hát emlékezel még
Az első szép szóra
Te Édes Kicsi Lány
Álltál a napfényben
És némán ragyogtál
A fényben rám vártál?
Jó éjszakát
Kint hideget
Bent meleget
Állatoknak eleséget
Embernek békességet
Dolgozóknak fizetséget
Öregeknek csendességet
Szerelmesnek sötétséget...
Lassan buknak a felszínre
öntudatom apró buborékai.
Mintha száz helyről gyűlnének
hosszú-hosszú idő alatt egybe.
Nem vagy itt, fázom
és elkerül az álmom.
Tudod, hiányzol nagyon
ezen a furcsa hajnalon,
itt voltál, eltűntél hirtelen,
akkor most mi lesz velem,
nélküled élem az életem?
Minden voltam már az életben,
játékos, szófogadatlan kisfiú.
Kisdiák, kísérletező, okos tudós,
repülő, égen járó, bátor katona.
Érzem minden rezdülésed,
Érzem a kezed érintését,
Érzem csodás szerelmedet,
Érzem, Isten itt van Veled!
Kicsit félek is, de büszke is vagyok,
Hogy szívemből csak Neked írhatok,
Olyat írnék, hogy mosoly érje szívedet,
Mikor most egyedül csak Neked üzenek,
Üzenek a széllel, szívem hű szerelmével...
Alszol nyugodtan csendesen
ahogy karomon elért az álom
ahogy utolsó pillantásod látom
él bennem két karod ölelése...
Nem kell félned többé
bennem nem csalatkozol
miattam aludj szép álmot...