Pécsi Ágnes
Astoria aluljáró cimbalmosa
...Mondd, miért sírnak a hangjegyek?
Cimbalmodon a húrokat szíveddel vered?
Lágyan ütöd, mégis, körülötted minden megremeg.
Nem tudom, más hogy van vele...
Nem tudom, más hogy van vele,
én amikor az utcát járom,
sokszor könnyes lesz a szemem.
Nem - nem a hidegtől vagy a széltől,
szívem rándul össze,
hol a sok kíntól, szeméttől,
hol a még élő emberségtől.
Tudod, anya, gyakran gondolok rád,
peregnek a napok, és nekem nem változtál,
már nem öregszel, már nem vagy beteg,
úgy látlak, ahogy elvesztettelek.
Az én apám azt mesélte,
inkább fájva kiszakadt belőle,
annyi, de annyi káposztát evett,
amennyit csak lehetett,
mert nem volt más,
de ő elfogadta,
úgy ette, mintha mannát kapna,
mert ő élni akart, küzdeni...
Meg szeretném fejteni, míg élek,
Miért születtem a földre,
Ha van Isten, súgja meg nekem,
Mi volt, és még mi a célja velem.
Amikor a szó megakad benned,
szemedet kifeszíti a döbbenet,
elönti arcodat a csalódás pírja,
fájdalom szívedet fagyasztja,
újra elhervad benned egy szeretet.
Ha majd megérkezel,
ajtóm előtt állsz,
kétszer hármat kopogjál,
titi-tá, titi-tá,
majd csendemet kivárd.
Kit soha nem szerettek még,
csak hírből ismeri az eredetét,
talán megütötte fülét a szó,
mert szemeibe beköltözött az érzés,
ölelés, az édes mosoly...