Pécsi Ágnes
Visszatértem oda,
ahonnan indultam,
mint gyermek még álmodoztam,
könnyedén éltem
napjaim peregve,
visszatértem oda, ahol még
gyermek lehettem.
Elfárad az a szív,
és fárad vele a lélek,
még tenne, hiszi, dolga van,
de a test is megkopott,
hajlik háta, már bizonytalan.
Adtam vajon önzetlen
magam, csak magam?
Ha adtam, elég volt?
Kérdezem számtalan.
Mama, tudod?
Mama, tudod, én még
gyakran nem értelek,
annyi mindent mondasz,
amihez fel kell nőni nekem.
Olaszfán vályogházban
várt rám az én nagyanyám,
öreg faléckapu ajtajában
már kiabáltam: megjöttem, nagyikám!
Majd, ha egy kicsit fájok neked,
éjszakában álmod leszek,
visszakívánsz hajnali ébredésben,
nappalban engem hordasz lépteidben...
De jó, de jó,
két keréken
hajt a marha
utcán, téren,
át a zebrán,
na de hogy is,
gyalog zöldnél
kereszt-kasul...
Most a gőg kerít hatalmába,
érzem, menthetetlen vagyok,
dacomat is hívom, mit számít már,
vétkezzek úgy, mint a "nagyok"
Tyúkanyó az udvaron,
egy meggyfának tövében,
tojásra lelt, csöpp nagyon,
megkaparja körmével.
Döcög Palkó
két keréken,
hepe-hupa
utcán, téren,
faluvégre igyekszik,
Mari nénét meglepi,
táviratot visz zsebében,
unokája jön hétvégére.
Én csak egyre jobban
puhulok, lágyulok,
mintha az idő lenne
érlelőm, erjesztőm,
mi a múltban érintetlenül hagyott,
már az is elő-előtör.
Nem búcsúzom tőled soha,
ne is várd, "Isten veled",
nekem nem kell ahhoz
halál, menny, vagy éppen
ha úgy van, a pokol maga,
érintetlenül is, de bennem leszel.
Mit játsszak, mi lenne jó,
talán egy mesébe ringatót?
Ej, komám, nekem ez nem megy,
ki földön jár, könnyen megkeseredhet!