Pécsi Ágnes
Úgy engedném szívemet,
szeressen nagyon,
van, hogy ugrani készül,
én mégis visszafogom...
Lehet-e úgy szabadnak lenni,
ha kinyitod magad?
Nem zárod be szíved,
érzelmeiddel fogadsz?
Eljön az idő,
mert már az sem bírja,
mindenki csak szidja, szidja,
hazug, gőgös paródiát,
kézcsók és meghajlás,
monológ színdarab,
függönye rázuhan.
Szeretnék játszani,
angyalnak látszani,
jót tenni, jót adni,
CSAK SZÉPRE GONDOLNI
még szeretnék nagyon!
...óvatosabb vagyok...
így nevezem meg csendem,
lám, ebben is megfontolt vagyok,
elfáradtam... nehéz beismernem.
Ezerszer megbocsájtok,
ugyan ki számolja már,
hol tartok, hányszor fájok,
mégis megbocsájtok én!
Már nem bántalak, ó, dehogy, nyár!
Hiába is küzdesz erősen,
szidhatnálak is talán...
jaj, kiveszed minden erőmet.
Mama nekem azt mondja,
huncut vagyok világba,
bizony nagyon szeretem
próbálgatni, mit lehet.
Szeress a mának, s majd könnyebb lesz a holnap!
Annyira szaladunk
magunkat kergetve,
cél lét elől jár a sorrendben,
időnként megülünk,
pihegünk "nyafogva",
akkor sem látjuk meg,
mi hiányzik számunkra.
Eszembe jut ismét
és oly gyakran Apám!
Hideg kék szemével
hányszor emlegette a halált,
mereven maga elé nézett,
lábait keresztbe téve,
keze leomlott térdére tapadva,
izzadt az emlékeket kutatva.
Mikor apával vagyok,
minden olyan egyszerű,
mondjuk, ha elfáradok,
nyakába vesz, nagyszerű!
Azok a mély, belső hangok,
mit annyiszor visszanyelünk,
az eredő megérzések,
amelyekre nem figyelünk.
Ültetnék fát, mint örököm,
legyen árnya nyugalom,
levegőben tisztuljon, mi mocsok,
gyümölcse felejtse hazugot,
ültetnék fát, így akarom...
Pünkösdi rózsa
rózsaszín szirma
jó anyám kertje
féltett virága,
ej, lelkem, lelkem...
...és megnyílt a világ,
szabadon lélegeztünk,
nyögvenyelős utunkban
megszűnt, mi akadály,
nem voltunk kevés,
talán inkább ébredők,
kicsit gyermeteg volt lelkünk,
még tanultuk a szebb jövőt...