Pécsi Ágnes
Kérlek, szánj rám egy kis időt,
ne fuss, ne rohanj,
tudom, sok a gondod,
rám kevés időd marad.
...hogy tud simogatni
az a sok ránc,
lágyan könnyet csalni,
úgy érzed, mintha bársony lenne
az az öreg kéz,
erőt ad, pedig már gyenge...
Él egy hangya, ki nesztelen,
hat kis lába meztelen,
mégsem fázik sohasem,
kicsi talpa szigetel.
...sokszor látom magam előtt
apám titkokat rejtő szemét,
fájdalomban mélyen megült,
túl sok volt a keserű megélt.
Maris hozzád bekopogok,
nyisd az ajtód, locsolkodok,
piros tojást kérek érte,
meg egy csókot, hogy megérje!
Csak úgy megjegyezném,
a nyúl nem tojik tojást!
Bár megnézném röhögve,
hosszú fül hogy költi ki utódját.
Nagymamaságom őszintén, és mégis boldogsággal!
Tudod, kicsi unokám,
kedvedet keresem,
mikor görbül kicsi szád,
bohócod leszek,
fintorgok meg mókázok,
ha kell, hajlongok neked,
meg is roppan derekam,
de újra megteszem.
Ej, te tavasz, te nagyon ravasz,
mi kell neked, hogy itt is maradj?
Kacsingatsz egyet, kettőt,
úgy teszel, mint a kacér nő,
elsuhintod langyos szeled,
megfognálak, de nem engeded,
marasztallak, dehogy maradsz,
randevút adsz, s lám, el is szaladsz...
Magyar költészet napja 2018.
Érzelmek átfonnak
hol szorítva, hol lágyan,
kiszólni akarnak
könnyítve, ha fájnak
vagy szeretnek
nagyon, nagyon,
minden, mi bennem él
kendőbe kötve...
Alig bírlak már kivárni,
gyere már!
Pezsegj rügyben, napsugár!
Zizegj kicsi bogárban,
dalolj trillázó madárban,
gyere, gyere már!
Ne törd fejed,
ne keresd, mit adhatnál,
egy szál rózsa,
mogyorós csoki,
vagy mozidélután,
ne légy izgatott,
vagy talán egy kicsit,
hiszen én is az vagyok...
El tudnálak képzelni... se szó, se virág
El tudnálak képzelni magamnak,
mondjuk, egy szál virággal kezedben,
ahogy vársz, és elém lépsz majd,
vágyakozva s kicsit ijedten.
Egy virágos otthonka,
apró papucs, gyerekméret,
textilzsebkendő
meg sok-sok fonal,
kötőtű egy gombolyagba mélyed,
egy füzet, apró betűkkel üzenve,
könyvek sorban, Petőfi, Váci,
Várnai elől a sorrendben...
Most még ringathat karom,
dúdolva álmot hozhatok reád,
becéző szavaim, tudom, megérted,
édesen hajlik dallama, neked, kicsi babám.
Egy kisleány rajzolgat,
szereti a csillagokat,
még mikor nagymama élt,
tiszta nyári estén
bámulták a kék eget,
fénylő gyöngyöket kerestek,
felfűzték egy-egy mesére,
ragyogott a szemük tőle.