Pécsi Ágnes
Nem búcsúzom tőled soha,
ne is várd, "Isten veled",
nekem nem kell ahhoz
halál, menny, vagy éppen
ha úgy van, a pokol maga,
érintetlenül is, de bennem leszel.
Mit játsszak, mi lenne jó,
talán egy mesébe ringatót?
Ej, komám, nekem ez nem megy,
ki földön jár, könnyen megkeseredhet!
Mikor megszülettél,
édes vágy léte lettél.
Nekem adtad gondodat,
rám bíztad magadat.
Megírták már, meg is festették,
"Anya ül a világ közepén",
gyermekek szavalták, énekelték,
orgona virággal kezükben ünnepelték,
talán mindent, mindent elmondtak már,
mit a gyermek érezhet, drága édesanyák!
Annus néni egyedül él
kicsi falu, kis porta közepén,
már régóta "csak" Istenével beszél,
ugyan, ott van még mellette
Lompos, a kis ravasz,
kihez még szólhat szeretve!
Majd emlékeztess.
milyen voltam,
mikor még én hordtam,
terhemen a te gondodat
kedvedet keresve,
bánatodat magamévá téve,
majd emlékeztess...
Kicsi falu, kicsi porta,
udvarában nagy a por ma,
ugyan nem csoda az eset,
hiszen mindennap megeshet.
Egy szál férc, bár méteres,
vékonyan tart egy életet,
hol szorosan, kicsit meggyűrve,
hol enged, s majd kilóg a pőre,
és kell csomó, kell elvarrás
újra és újra, s már több folt a varrás...
Egy buborék a sok közül
szabadulna veszettül,
pattogva pörög felfelé,
lökdösődik kifelé.
Nekem barátom az írás
még akkor is, ha téved,
vagy akkor is, ha suta,
így is, úgy is, rólam ad képet!
Kell-e hozzá tűsarok,
libbenő szoknyám
térdem fölött,
dekoltázs kicsit több,
egy kis rúzs,
szemem kiemelve
kontúrvonalak között...
Nőnapra kívánom nekünk, veletek, férfiak!
Kedves férfiak, erősek, gyengék,
ifjak vagy éppen meglettek,
mondjátok, mit is érnénk nélkületek?
Egy lepke
repkedve,
szegletekben
elrejtve,
degeszre
eszegetve
elszenderedne.