Pechál Péter
Lóbál a lábam csak úgy hanyagba,
Úszok, mint Dagobert az aranyban.
Ne csesztess, csak hagyj magamra
Elnyúlni, mint nyúl a kalapban.
Sok seb után a heg is kérgesre gyógyul
Ha vadítják a jámbor állat is megbolondul,
Kegyetlenül gazdája ellen fordul,
S az ütlegelő keze után mordul.
...Ha megkívánsz hát elveszel.
Ez jó lehet, így kellemes,
Megkapod mi kell neked.
Agyam faláról mállik le egy gondolat,
A "már nem érdekel"
Pereg le bennem mint elszáradt vakolat,
Hulljon csak, nem nézek fel.
Én menekülnék hozzád, s tőled el,
Karjaidban lopott szerelem ölel.
Ellopjuk egymástól, ami a miénk...
Miért nem lehet leállni, csak csendben,
Mint egy karcos óra öreg mutatója,
Mely nem moccan többé a mellényzsebben,
Sokat húzták és elfárad a rúgója,
Megpattant a nehéz percek súlyától.
Kicsit az enyém vagy és én kicsit a tiéd.
Pár pillanat csupán mit kapunk
Csak néhány gondolat a miénk,
Mégis egymás apró reményei vagyunk.
A levegőben terjeng az illatod,
És egy halkan kimondott maradj,
Egy részemet álomba ringatod,
A másik azt súgja, csak haladj.
Nagy és erős, hogy oltalmazzon,
Tenyere meleg, nyugodt, hogy elringasson.
Egykedvű reggelből
Köszöntöm a "nincset"
Körbezár a fal nélküli csend,
De nem álmodtam hozzá kilincset,
S rám csapja ajtaját a "bent"
Hallgatok, de némaságom
visszhangot lop,
Hogy ismétlődjék nesztelen.
Karácsonykor Pest,
vidékre leheli morajló lelkét,
Üres a város.
Magányosan fest,
A járdára fénykört egy lámpa,
Egy buszra várok.
Megszállt valami nyugodtság,
Nem értem.
Ez a letargikus boldogság,
Egészen
Átjárja tudatom.