Paulusz Péter
Ipari füst, ez lett a modern idők uroborosza,
önmagát faló fogyasztók mögött gépek szorgos serege,
könnyes arccal ad csak Gaia, legyen az jóra vagy rosszra,
emberként mi csak veszünk tőle, közeledvén így anyabolygónk utolsó kenete...
Földből áradt démonkarmok
hasítanak lelkeket,
kénből ásott kínkertekbe
taszítják a szellemet.
Árra szabott életszemek
végtelen peregnek.
Szénné aszott kezeikre
szívtelen nevetnek.
Nehéz a szív, a belső láng dúl,
hűvös vállakra parázs-haj hull.
Lélektenger habjaiba mártott
örök vívódások.
Elesett vár falai közt
véres kínlódások.
Fekete csend, fehérlő táj,
a felkelő nap már ébren talál.
Füst és kávé mögül lesek,
indul az élet, dúl és pezseg.
Nem beszéltem soha saját hangomon,
S nem jártam táncot saját talpakon,
Nem találtam ráncot saját arcomon,
S nem repültem tova saját szárnyakon.
Rettentő földrengés centrumában kacagva állva,
legforróbb tűzvihar izzó magjában hálva,
iszonyú, süvítő hurrikán szárnyain lágyan szállva.