Paula S. Tizzis
Herva-dokk
Vonszollak magamban,
derekam alá tűrlek,
push-up-ba nyomlak,
szürkülőbe fonlak.
Vagy nekem, ahogy fűszálnak a napfény,
miként lombnak a szellő, íz az ajaknak...
Mikor ősz fejem már nem szívesen veszed öledbe,
s hiába teszem vén kezem a puha kezedbe.
Tudom, eljön ez az idő egyszer,
de kérlek, akkor még ne engedj el.
Valami megfoghatatlant kéne most tenni,
megszámlálhatatlan csillagokat homlokokra szegni.
Édes!
Kölcsönbe kaptalak Téged,
mert Isten így gondolta ki,
a legjobbat akarta nekünk.
Szavakba fonlak, s álmodom éned,
a szemhunyásaim
mögött Te laksz,
mind-mozdulatommal
Téged vágylak,
s a halk sóhajaimban
maradsz.
Van egy járat a szívkamrám felé,
csak préselve férnek át a szavak,
s karcol, ahogy vénán keresztül
magamba fordítalak.
Hogy hogy lettem gyermek újra
ily hirtelen, magam sem tudom,
dédelgető szavad, becéző szemed
hiszem, hogy te varázsoltad ezt...
Minden ízed felidézem,
mint szívbe vésett ikont,
újrafestem, s megálmodom,
amint ajkad kibont.
Úgy jön a boldogság, ahogy a nyár
előzi be a tavaszt, s minden illatával
bememorizálja a lélekbe azt.
Belém harap a múlt rothadó íze,
s bár az árnyak színe oly negédes,
valótlannak látni valóst
felettébb veszélyes...
A parton ülve - hol csak Isten és én vagyunk -
láblógatva játszom a vízzel,
mint egy csacska gyermek.
Gondolataim az égre fonom, felhőkké formálom,
s nézem, ahogy alakot öltve úsznak az égen.
Folyóvá duzzadt az emléked
az évek fénye alatt,
s a beszűrődő képek íze
édes-sós csepp maradt.