Patkos László
Ha egyszer lecsukom a szemem,
S többet nem ébredek,
El ne feledd:
Én onnan is figyellek,
Még a halálban is szeretlek.
Valahol a mélyben ébredtem
Lent, a mocsártengerben!
Sötét és rideg volt az élet,
Magánytól didergett a lelkem!
Ahol az ég a földdel összeér,
Ott lesz a horizont...
A horizont, melyben a lelkek
Végtelen csendben megpihennek!
Ma este újraírom a létem,
Egy új könyvet hozok létre,
Melyben átformálom a nappali fényem,
Megmutatom, mit jelent a jelenlétem.
Most itt ragyog felettünk az ég,
Olyan ez, mintha repülnénk.
Minden csillag hozzánk beszél,
Halkan suttog egy szép mesét,
Elaltat minket a csendes éj...
A múlt néha vissza-visszatekint,
De nem bánt, nem gyűlölködik,
Nem, nem...
Csak előhozza a szép emléket,
Ahogy gyönyörű arcod néztem,
Elmélyültem szemeid rejtekében,
Ajkaid csendjében,
Pillantásod ölelésében.
Ma még itt, holnap lehet, már máshol,
Hol kék az ég és szép a szó,
Hol a hétköznap sem unalmas s altató.
Talán megyek vissza,
Vissza a messzi világba,
Ott minden napfényben árad,
S még a levegő is másabb...
Vágyom, hogy itt legyen,
Mellettem lehessen,
Ott üljünk a világ tetején,
A Hold peremén...
A világ a feje tetejére áll,
Egy álarc mögött bujkál,
Pajzsként öleli át,
Azt hiszi, ez a boldogság.
A kimondatlan megmarad,
Nem hasít szét világokat,
Nem reptet égő csipkebokrokat,
S nem hozza vissza az elszalasztott pillanatokat,
Csak bennünk ég a szívünk alatt.
A szívembe zárt az élet,
Mindegy, mit hoz a végzet,
Ott marad egy kis részed,
Nem feledem, milyen volt érintésed.
Mondj el értem egy imát,
Egy utolsót,
Mielőtt itt hagyom otthonom...
Eszembe jut egy-egy pillanat,
Egy-egy gyönyörű mozzanat,
Egy szép emlék...
Egy emlék, mi folyton fojtogat...