Patkos László
Már érzem a karácsony illatát,
A kéményekből áradó füst szagát,
Ahogy a levegőt járja át,
Énekeli a szív dalát,
Eljön a várva várt szabadság;
A szív szabadsága, a lélek boldogsága,
Melyben rátalálsz a fénylő csillogásra.
Nem elég a lágy hangod,
A pirospozsgás arcod,
A szemeid pillantása,
A kezed tapintás.
Még akarom látni, érezni s hallani...
Mindent bevallani!
Csöndben felkiált a szél,
Egy évekig tartó fájdalomról regél,
Egy szívrobbanásról, mi már nem él,
Mit elvitt a hűs ősi szél!
Nem hagyott itt, csak egy szép mesét,
Melyet eltitkolt az égető napfény...
Ha majd hiányzom, nézz fel az égre,
Odaköltöztem, én már itt élek...
A felhőkkel alszom el,
S már semmit sem érzek.
Egy könnycsepp
Itt csorog az arcomon,
Ami jelzi, hogy kész ez fájdalom!
Most ostorozza lelkemet...
S elmondja:
Itt a végtelen,
Ami megbénítja szívemet.
Az érzelmek kegyetlenül terhesek számomra,
Megjelennek démonként álmomban...
Megjelennek s mindent eltemetnek
Lelkem mélységbe helyezve!
Holnaptól megváltozik minden
Nem bízom már a fényben,
Csak haladok a sötét éjbe,
Itt nyugodt az élet,
Nem bántanak külső tények,
Már csak én vagyok,
És velem az Isten!
Utolsó esély,
Hogy megfogd kezem,
S mondd: itt vagyok... vezetlek,
Már nem vagy elveszve,
Hisz itt állok melletted!
Édes kis gyertyafényem,
Lángod éltet,
Te vagy a szebbik részem...
Elmentél a széllel,
Most vihar edzi léted,
De egyszer eljön a napfény éve.
Egy kismadár a fülembe suttog: Ne félj,
Ne szomorkodj, minden a tiéd,
Csak állj fel, s nézd,
Milyen szép, ahogy a hajnalban a nap felkél.
Emléked őrzöm Szívemben,
Nincs már gyász,
S semmi érzelem,
Csak az otthagyott végtelen...
Megfogom kis kezed,
Bármi történjen is veled.
Szíved a lelkemen,
Fáradtan megpihen.
Ma megváltozik minden,
Az élet,
A földi létem,
Az elmúlt emlékek,
Az éjjeli béke,
A csillagok sem oltalmaznak téged...
Valahol a sivatagban ébredtem,
Kiszáradtam s eltévedtem...
Most itt fekszem,
Napsütésben ég a testem,
Verítéktől tajtékzik a lelkem,
Felforr benne az éden...