Patkos László
Egy nap talán megváltozik az élet,
Másképp állnak majd még a csillagok is az égen.
Akkor elsétálok innen,
Mert bár odavagyok érted,
De már nem szeretlek téged!
Kérlek, tartsd meg a távolságot,
Ne engedj közel magadhoz,
Add másnak a barátságod!
A legszebb nap az életemből
Egy csodás, napsütéses reggellel kezdődött.
Egy csodás és varázslatos reggellel,
Melyben megpillantott a szerencse,
Mikor megjelentél, rám néztél...
Mosolyod csodaszép,
Melengető, mint a gyönyörű napfény.
Már nem te vagy a csillagom az égen,
Hisz kihunyt a fényed,
Nem melegít fel közelséged!
Ez a nap más volt, más, mint a többi,
A Nap lassan készül lefeküdni.
Épp arra sétált...
Az alkony megtörte a fényt az arcán,
Olyan volt, mint egy angyallány!
A múlt néha ránk veti bélyegét,
Elfelejtjük, de néha-néha visszatér!
Visszatér egy álomban
Vagy éppen egy eget rengető dallamban!
A Nap sugarai lassan szállnak le a dombtetőn,
A fák lombja között csak úgy surran a lágy szellő,
A patak lassan mendegél,
Ám csobogása halkan egy ősi mesét regél!
Itt ülök s hallgatom lágy moraját,
Miként adja át bölcs gondolatát!
Valami mindig véget ér,
Talán a szivárvány elején,
Vagy a világkáosz peremén!
Még akkor is, ha beleszakadsz,
Ha a szíved többé nem nálad marad,
De valami mindig, mindig véget ér!
Emlékezni fogsz-e rám, ha már nem leszek?
Eszedbe jutnak-e az együtt töltött percek?
A ki nem mondott szavak, az elveszett tervek?!
Eszedbe jutnak-e azok a bizonyos ígéretek?!
Most eljárom a valkűrök táncát,
Hisz a viharfelhő messze jár.
Nem feledtem, miket mondtál,
Hogy nincs olyan, hogy feladnád!
S láss csodát, mégis hátat fordítottál,
Elvitt téged messze az ár.
Bárcsak értenéd a madarak nyelvét,
Hozzád küldtem a pacsirtát,
Mondja el a szép mesét,
Melyben egy szerelem útra kél.
Van pár kopott emlék, ami csodaszép,
Ami néha-néha visszacseng,
Amitől a könnyek lassan megjelennek...
Eszembe jutottál, te barna, édes,
Az éden mosolygós lénye,
A napfénybe tündöklő földi éden!