Pásztor Piroska
Új még a pakli,
nyerni kell,
utolsó parti,
megnyerem,
háromra húzni
hiba volt...
Foszladozó álmaimat
hiába foltozgatom,
a pirosak-kékek szürkét
mutatnak az elnyűtt abroszon.
Fond ujjaid ujjaimba,
húzz magadhoz vágyakozva,
vesd rám azt a huncut szemed,
hagyd éreznem égő tüzed!
Lelkem pókhálóját gombolyagba gyűröm,
eldobom messzire, hagyom, hadd repüljön,
tűnjön el vele keserűség, bánat...
Ébred a réti fű,
felkacsint a Napnak,
pókhálóra harmat
gyöngyfűzért rakosgat.
Fogsz te még engem várni,
késő őszi hűvös alkonyon,
mikor szíveden a magány,
mint kóbor szellem átoson.
A spulniról fogy
a cérna,
már nincs annyi,
hogy gombot varrjak,
kár úgy tennem...
(mamajegy)
Megfürdünk, illatosak vagyunk,
az ágyra kucorodva mesét olvasunk,
Azt látom, nem figyel,
figyelmét valami a lábán vonja el.
Olyan féltőn szerettelek
sóhajtással öleltelek
vágytam rád
fázón, dideregve
esti imádságban
téged könyörögve.
Szeretlek!
Veled ébred a Nap,
vöröslő fényben úszva,
veled jön az alkonyat,
s a Holdat égre húzza.
Ha sétálok az erdőn...