Pásztor Piroska
A művész egy bohó, vidám kalandor,
kinek olykor édes a fanyar vackor,
sokszor keserű a mézes csemege,
ha úgy van kedve, magányos remete.
Egy éjsötét maggá vált szobám,
ízes, lédús hús, aszalva rég,
hogy magam akartam: mondhatnám,
vádaskodnom merő dőreség.
Éj fekete selymén
csillagminta ragyog,
a hűvös őszi szél
fázósan andalog.
Gerinced roppantja a szegénység,
féltett büszkeséged zálogban rég,
fűtetlen szobádban vacog a nincs,
szép szó gyógyítana, de ritka kincs.
Kérlek, repülj tenyerembe,
itt van az éltető mag,
e rút világ kirekesztett,
szinte semmim sem maradt.
Bennem már csitulnak a szavak,
csengő rímek, fájdalmas jajok,
bár itt-ott parázslik a salak,
rég kihunyt tüzem, lelkem vacog.
Keresztapám emlékére
Karácsony délután keresztapám
- dolgos kezében az ünnepi hám -
kivezette a pej lovát, Rárót,
majd befogta a jókora szánkót,
és a gyereksereg örömére,
felültetett minket tetejére.
kicsit másképp
"Párisba tegnap beszökött az Ősz,
Szent Mihály útján suhant nesztelen,"
s mert megéhezett esztelen...
"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:"
eget ostromolni és poklot járni
még eddig nem sikerült, csak topogtam.
Kérlek, jöjj velem, jöjj hegyemre fel,
hol sóhajodra víg madár felel,
lábad elé simul a tarka völgy,
és vár egy zord szelek cibálta tölgy.
Foszladozó álmaimat
hiába foltozgatom,
a pirosak-kékek szürkét
mutatnak az elnyűtt abroszon.
Ha rád néztem, mosolyodban égtem,
úgy űzött vágyam egyre csak feléd,
mint vadat űz vízhez inni szomja,
s el nem múlik, hiába is oltja.