Pásztor Károly
Az egyik szemem sír, a szívem pedig üres
Olybá tűnik hogy milyen tünékeny
Egy-egy világ
Szívemben mint fordulófű a mezőn
Áll a sok szilánk
Csöpögő érzelem-nedv sivár sóval
Keserít szívemen
Boldogan indult utunkat akadályok
Állták szüntelen...
Felnézek az égre,
Keserűen gondolok a szépre,
A tettre és a tétre,
Mint egy hullámzott képre.
Kedves élmények, szép remények, borul
Pár szűrreál, az érzés lassan alkonyul.
Volt egy-két kaland, csíny elsült balul,
De nem bánom, legtöbbünk így tanul.
Mihelyst érintő közeledbe értem,
Sercegtek a szatén, latex dresszek.
Kényes domborulatokkal, kegyes
Pillantásokkal vonzón kitöltődtek.
Minden, amit képzelek,
Mindent, amit vélhetek,
Minden, amit elérhettek,
Ó, én kis tájékom, ég veled.
Fogaim közt besszíva
Hallom még a záporutót
Felhőkön elcsukolva
Visszhangjának érzése futó
Kamrákon pitvarokon át
Húzza azt az egy szobát
Kívül falak belül ablak nélkül
Azt hinnék elélénkül vagy elévül...
Mit bennem felkeltettél
Rég nem volt ily kész
Újra fonnyadni elhalni
Fák között fényként elfogyni
Háztetőkön át sompolyog,
Ahogy a nap andalog,
Szökdécselve, de nem megállva
Suhog a denevér váza,
Egész teste bőrredőny, mit leenged este,
Hogy a komorságot összevissza fesse.
Valós, amit láttok.
Vagy csupán álomkép.
Mert ha igazi, s nem káprázik szemem.
A sors megajándékozott a tökéletessel.
Az élet oly rövid, s
Az Idő oly gyorsan telik.
Lepereg, mint a túl nagy homokórában
A túl apró homokszemek.
Harmatos virág, zsenge fű,
Rajta szöcske ciripel, tücsök hegedül.
Csőrét perdíti a furfangos csóka,
Igazolja őt rafinált mivolta.
Az ifjúság csak egy röpke pillanat.
Mint az agyadon egy gondolat, ami átsuhan.
Alkotástalonul nyúlósak az éjszakák.
S csak órákig ülök az üres papírfecnik felett.
Csak neked írtam ezt a költeményt
Nem ismerjük egymást, hölgyemény
Nem mondom meg ki, hogy vagyok
Maradjon ez a te ügyed-bajod
Nem tudom, hogyan
Mondjam el azt,
Amit érzek e nyári hajnalon,
Pedig próbáltam már száz alkonyon.