Partl Béla Péter
Bakelit lettem, egy letűnt darab,
Fogdosni nem fogsz, már nem is szabad,
Összekarcolt, kopottas, öreg tárgy,
Ha hozzád vágnak, igenis fáj.
Lélekszemként élek ezen a világon,
Bejártam mindent, de sajnos, nem találom,
Voltam a földön túl is, hátha ott meglelem,
De sok millió lélek közt, ott se lelhettem.
Beleharapok a múltba, veszek egy szeletet,
Kiírom az időt, s a lelkem is beleremeg.
Szomorú szívem örökké vágyik rád,
Hogy visszamenjek, talán átírhatnám.
Kezdjünk is hozzá, van még pár nap hátra,
Lassan révbe ér az első májusi vasárnap.
Megérkezik lassan, s velünk együtt ünnepel,
Így minden anya lassan készüljön is fel.
Ma gyönyörű napra ébredtem reggel,
Talán nem hiszed, én is felkelek egyszer,
Nem tudhatod, mikor, de én is figyelek terád,
Talán nem kéne, de kell, most figyelj reám.
Sok millió méter után most leírom neked,
Volt egy metró, ami kék volt s remek.
Orosz csoda volt, egy nagyszerű járgány,
Milliókat szállított, de leköszönt mára már.
Édesanyámnak
Elmondok most egy történetet.
Régen történt, lehetne mese,
De a valóság mindig a múltban él.
Történt egykor, hogy megszülettél.
Kellene egy illat, ami most kéznél van
Kellene egy gondolat, ami jól hangozhat
Kellene egy virág, aki kókadtnak látszik
Kellene egy Úr, aki öntözésre vágyik.
Álmot láttam, de a valóság az más.
Szörnyű felismerni, hogy nincs határ,
Az emberi felem megváltozik lassan,
Géppé tett a jövő, nagyon bizonytalan.
Kukucs! Kinézek lassan a fal mögül,
De látom, épp most senki sem örül,
Hahó! Valaki! Szóljatok hozzám, kérlek!
A szobám üres, magányom felébredt.
Most rád gondolok, olyan kis cuki vagy,
Mosolyod időtlen, az időbe belefagy.
Nem dermesztő, felejthetetlen vágy,
A te arcod kedves, egy isteni ideál.
Volt idő, mikor gondoltam egyet
A sors ellen intézkedni kezdtem
Kérték, gondoljam át, ne menjek a falnak
De belevágtam, most visszatekintek a múltra.
Nekikezdek, mert ez vagyok én,
Egy ötlet, egy hang s bármi, ami szeretnék,
Egyetlen szó vagy egy kérés csupán,
És elkezdődik bennem a fellángolás.
Dante vagy a metróvezető pokla
Kóboroltál, de megpihenni térsz
Az utad lent véget nem ér
De nem a halál sodor le a mélybe
A munkád visz le a sötétségbe.
Fogtam egy tollat, hogy írni fogok,
Megnyitom az agyam, gondolkodok,
Mit is írjak, miről szóljon a mű,
Ekkor történt valami elképesztő.