Papp Viola
Simogatón, lassan
fény feszül az égre,
nagyobb szelet nap dől
az éji sötétre.
Fekete a Hold,
elvadult a kertem,
vánszorog a nap,
nem fog már a hely sem.
Szűk világunk percei,
mint a pergő búza,
fulladozva temetik
lelkünket kitúrva.
Kezeiket összecsapva
két kicsi lány ült egy padra.
Ölükben tört papírzacskó,
benne meg kis lila napló.
Azt képzelem, hó hull a napsütésben,
szikrázik, lassan lehunyom szemem.
Nem látok mást, csak hangod selymét érzem,
a pelyhek táncát Te adod nekem.
Bundás bújik barna
bokroknak bogába,
barkát borítgatva
bocsai bajára.
Ünneppé válik
minden alkalom,
vakult nap végén
hangod hallhatom.
Leszegett fejjel,
bután, ha lépek,
árnyékod kísér,
nincs szó a szépnek.
Dombon ül a róka,
nincsen semmi dolga,
mert ha dolga volna,
nem a dombon lógna.
8.
Ünnep újra, vége lett egy napnak,
nyurga fények, némelyik kivár.
Kelő magok a múltba ragadtak,
árnyak hullnak át az éjszitán.