Papp Viola
Régi emlék szívbe markol,
köd öleli, megszokás.
Nem beszél a túlsó partról,
krizantémszirmot dob át.
Esőhozó, sötét fodrok
takarják a horizontot.
Fejem felett időszemek
fáradt fényben fürösztenek.
Mögötted csak a múlt marad.
Ami már nem kell, eldobod.
Hajadba pókfonál ragad.
Panaszra velem nincs okod.
Ha volt tegnap, már elfogyott.
Szűretlen bor az asztalon.
Emléked fél, már megkopott,
szaladna, néz, de nem hagy ott.
Ahogy a nap indul,
az arctalan tömeg
serceg, pereg, kerül,
felfeslik a szövet.
Nyíló tavaszba ringó, puha ágnak
életcsókot dobál a bűntelen.
A lépő fények néha még kivárnak,
de nem hibáznak, adnak szüntelen.
Jó lenne újra
csak úgy, mint régen,
madarak röptét
nézni az égen.
Int a Duna-part, gyér, lombtalan fák,
gályán ülnek a sápadt álmok.
Mint könnyű szivarfüst, száll a pára,
nyomod nézik új vadászok.