Papp Viola
Ha volt tegnap, már elfogyott.
Szűretlen bor az asztalon.
Emléked fél, már megkopott,
szaladna, néz, de nem hagy ott.
Ahogy a nap indul,
az arctalan tömeg
serceg, pereg, kerül,
felfeslik a szövet.
Nyíló tavaszba ringó, puha ágnak
életcsókot dobál a bűntelen.
A lépő fények néha még kivárnak,
de nem hibáznak, adnak szüntelen.
Jó lenne újra
csak úgy, mint régen,
madarak röptét
nézni az égen.
Int a Duna-part, gyér, lombtalan fák,
gályán ülnek a sápadt álmok.
Mint könnyű szivarfüst, száll a pára,
nyomod nézik új vadászok.
Ki nem mondott érzés
kelteget legbelül.
Előtűnik, bujkál,
lassan elém kerül...
Az ősz messze már,
nagy úr a hideg,
ághoz ág simul,
gyűrt levél zizeg.
Napfény voltál nekem,
gyermekkori álom,
eltitkolt pillanat,
halk sóhaj a számon.