Papp Viola
Kifakult napjaim
sivárak, fáj a nyár,
feszes rend kelteget,
valós vagy vélt határ.
Csak fekszik alant,
a gyűrt avaron,
nyugodt és békés,
egy test a napon.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Dúdolom csak, mit a nagy tölgynek
súgott a dús erdők szava.
Kabátja lóg csak,
gyűrött az ing,
elvált, ma végre
szabad megint.
Tavaszi szél lebben
ébredő faágon,
nevetgélve lépked
végig a világon.
Maradj még, hisz kezeim közt
kezed szendereg,
maradj, amíg felszárítom
pergő könnyedet.
Inalnak a napok,
elfogy már az út,
el-elvisz a szívünk,
máskor hazahúz.
Verébszárny neszez
üres balkonon,
dér remeg merev,
fagyott ágakon.
Ülj le ide mellém,
állítsd meg a napot...
Nem kell ma meggyőznöd
színekről a vakot.
Halk
szavú
tömeg, fény-lánc
a fákon, ropogó friss hó
körbe a házon,
verebek
fenn a madárkalácson, kedves illatok...
Létünk apró ráncaiba
beszökött a tél,
az ágak közt őszt idéz még
pár zörgő levél.