Papp Gyula
Az ördög a vállamra települt.
Nem sugdos, és nem is rugdos.
Csak gyönyörűen hegedül.
Nem tudom, az ember lehet-e még
ennél is ostobább.
Mindenesetre ne hidd,
ha elpusztulunk, a világ nincs tovább.
út a nagy büdös életbe - ifjon hitted a nagybetűs életben -
amire nem vagy felvértezve - nem is kellenek vértek -
úgy érzed az élet szép - igazából nincs is mitől félned -...
Az ember mindég hisz
és gyakran téveszméket is.
Elégedett vagy elégedetlen a világgal.
Lelkéből gyakorta száll fel bús,
olykor vidám dal.
A káoszból a rend
egyszer csak megjelent.
A kvark-gluon plazma felrobbanva
a világokat megalkotta.
(Látá, hogy az jó. Megtartotta.)
A Föld haragos szellemét vetíti elém az ég.
Tekintete nem ígér semmi jót. Haragvón sötét.
Mondjátok. Óvjuk Földünk, hiszen jövőnk a tét.
A természetvédelem mégis üres beszéd.
"Ma szívembe bújtak fájó, csöpp jajok,"
Dalom bús. Örömködésre semmi ok.
Az idő is csak fáradtan vánszorog.
Haragudtam rád a tegnapért.
Pedig a Napfény ma is a Földig ért.
A kilátástalanság kilátójában ültem.
Feszülten figyeltem. Az utakat fürkésztem.
Tudjátok Ti is. Persze, hogy nem lehet.
Na, de mint a legkisebb szegény gyerek.
Istenuccse, higgyétek el.
Kívánhattam volna én is hármat.
De helyette kijártam mindenféle oskolákat.
A képzelet röpült. A világ eltörpült.
Bármi is készül, épül, szépül.
Az is elenyészik legvégül.