Papp Bianca
Már alkonyul,
szinte nem mozdul semmi,
apró zajok, miket megtold
a sötét.
Látom az üres parkokat,
fákon ugráló mókusokat,
fekete-szürke a világ,
takarón köd leple lengi át,
dérpárnás elárvult padok...
Harmatos a reggel,
cseppek csillognak az
alvó fűszálakon...
Örök körforgás alatt
tél múltával szeszélyes
szellők bódítón járnak,
jeges földbe ágyat vet...
Mint korán hervadó virág,
letörve, fájón fonnyadok
gúzsában a hétköznapi
létnek.
Ködbe burkolódzik a táj,
zúzmarába rejtett ágak,
szerelembe burkolt lélek,
bíborvörös, kínzó vágyak.
Átlagosak, férfi és nő,
hétköznapra felvértezve,
életükről mit sem sejtve
morzsolgatják a biztosat.
Indigóba mártott felhők
fedik áttetszőn a Holdat,
sejtelmes csak az ezüst ragyogás.
Hogy lennék képes leírni a tájat,
hó nélküli tél, üszkösödött ágak,
halottnak látszó, reménytelen világ.