Paluska Jánosné
Álmot láttam,
tapostam a sárban,
végül kilábaltam,
megmostam a lábam.
Csillogó pelyhekkel érkezik karácsony,
csengettyűszóra gyertya lobban lángra,
útmutató csillag fák fölött világol,
békésen duruzsol idebenn a kályha.
Madárszárnyon száll a hír,
beteg lett Mikulás!
Mozdulni is alig bír,
- Jaj, de fáj, jaj, de fáj!
Jól áll az ősz a kertemnek,
jól a szemerkélő eső,
pákosztos varjak perelnek,
fejük felett nincsen tető.
Mellém ült az ősz egy este
egy álmos ligeti padon,
egyre kedvemet kereste,
felettem a mélykék plafon.
Elapadt akkor a könnyem,
nehéz szikla gördült elé,
szemeim szárazon égtek,
üres szívem sajdult belé.
Emlékrajok mind elülnek,
fára, kőre települnek,
bólogató gyertyalángok,
sajgó, régi, mély bánatok.
Ködös a hajnal, szürkébb az este,
fecske és gólya szélnek eresztve,
vadliba vijjog a szürke égen,
messzire jár már, messzi vidéken.
Csillagzáporban
veled jóllakottan
fekszem két karodban,
gyönyört szór a nyári éj...
Bőröm alá kúszik az ősz,
rekedt szél dúdol, olcsó dizőz,
a nyár fakó sugarat küld még,
szemem sarkán ijedt tavasz kél,
egész valómban mozdul a tél.
Reggeli napfényre vágytam,
május zümmögve megérkezett,
rászállt a lila orgonára,
- Hogy vagy? - csak ennyit kérdezett.
Szeretnék még gyermek lenni,
neked gyöngyvirágot szedni,
titkon papírszívet varrni,
a nevedet beleírni.
Édesanyám, szép vagy nekem,
szép, akár a tarka rét,
kertedben ma minden madár
neked zengi énekét.
A fák gyermekei
szaladni nem tudnak,
karcsú derekukkal
szélben hajladoznak.