Paluska Jánosné
Cvít-cvít, ezt újrázta
egyre egy madárka
rezdülő levélről,
a fa tetejéről.
Őszt hozott a pirkadat zötyögő szekéren,
őszbe hullt a pillanat sárguló levélen.
Ősz hajol a szívemre, őszi bánat járja,
egy reggelre elhervad a rózsa virágja.
Játékos gyermek a patak,
csacsogva, gondtalan szalad,
lepkék repdesnek felette,
nap fénye lubickol benne.
Hamvas barackon ébred a reggel,
szemeit dörzsöli harmatcseppel,
megszárítkozik nyári meleggel,
illatra pattan rózsanyeregben.
Hol lakik az idő,
hol keressem, ki ő?
Tán az óratokban?
Bújj elő, de nyomban!
Az apukám dolgos keze
simogatással van tele.
Mikor rám néz, szeme beszél,
azt üzeni, csak sose félj!
Kócos hajukba belekap a szél,
szivárvány csillan szemük íriszén,
sok boldog gyermek kacag, gurguláz,
vattacukor lesz ma a vacsoránk.
Úgy vártam én az óvodát,
csak csodáltam a kapun át,
hogy pattog a pettyes labda,
egyik dobja, másik kapja.
Napocska, bújj elő,
vár rád a víg szellő,
patakvíz, csobogó,
kiskacsa, totyogó.
Csingilingi, csingiling,
karácsonyfán csengő ring,
gyertya fénylik ágain,
teljesülnek vágyaid.
Mikor apró voltam, anyám vezetgetett,
fövenyen tipegtem, ő fogta a kezem,
hogy el ne botoljak, óvott, becézgetett,
csillagom, virágom, mindig így nevezett.
Szél szaggatta tarisznyába
pakolászik már a tél,
zsebe üres, fagy kirágta,
ahonnan jött, visszatér.
Kedves szavak, egy szál virág,
ennél többet nem is kíván
egyetlen nő sem nőnapon.
Kezesbárány, megszelídül
meglásd, ezen az egy napon.