Paluska Jánosné
Szél szaggatta tarisznyába
pakolászik már a tél,
zsebe üres, fagy kirágta,
ahonnan jött, visszatér.
Kedves szavak, egy szál virág,
ennél többet nem is kíván
egyetlen nő sem nőnapon.
Kezesbárány, megszelídül
meglásd, ezen az egy napon.
Álmomban tűsarkú cipőben
kopogtam a város főterén,
türkizkék kabátban könnyedén,
sálam szállt a lenge időben.
Fűszerem lettél, vadvirág mézem,
gyógyító balzsamom, menedékem.
Fa lombja lettél, hogy meg ne ázzak,
meleg kabátom, hogy sose fázzak.
Vigaszul rendelt mellém az élet,
aztán csendben elszálltak az évek.
A csupasz nyírfa tetején
három vén varjú üldögél.
Három varjúmatuzsálem,
vénebbek, mint Jeruzsálem.
Ködpaplannal betakarva
álmodik a kis barackfa,
ágain megannyi virág.
Fergeteg havában,
farsang kapujában,
madarak kémlelik,
van-e mag a tálban?
Hozzon az új év bőséget,
égre szivárványt, fecskéket,
gondot, bánatot elűzzön,
asztalra abrosz terüljön...
Igaz-zöldben pompázik nálam a karácsony,
aki eljön, megszegem annak a kalácsom.
Most advent élteti lelkem,
adventtől tágul a tüdőm,
illatok szállongnak csendben,
elülnek halkan az ülőn.
Megbékéltem, megadtam magam
a száraz szemű hétköznapoknak,
mégis szívemben most újra ébred
a könny, és legördül arcomon, nem bánom.
Panaszkodik az ősz, fázik,
kevés neki a kabát is,
sálat teker nyaka köré,
bodros füstből van az övé.
Ha október, almás pite,
otthonillat, varázsige,
almás pite diós, habos,
október oly kívánatos!
Nőnek az árnyak, bágyad a ragyogás,
már kúszik a hegyre a búcsúzó nyár.