Paluska Jánosné
Zúzmarát szitál a fákról fejedre,
Selymes fürtjeiden megcsillan ezüstje,
Ujjaival hajadat kócolja a szél.
Zizzen a bokron az utolsó levél,
Sóhajtva alálibben már nem remél.
Könnyű álmokkal a merengő éjben
a busz hazafelé suhant sebesen.
Nyomában vad, izzó szemekkel loholt
a végzet, süvöltve mindent letarolt!
Imára hívogat a távoli harangszó...
Arra kérem Istent forró kávét kortyolgatva,
vajas pirítósba harapva, nyissa meg szívemet
csak egy csipetnyire, hogy azokat is szeressem,
akiket eddig nehezemre esett.
Miért vársz Istentől megbocsátást,
ha magad nem tudsz megbocsátani?
A könnyű érzés, amire vágynál,
nem jön, míg a szíved nyomja valami.
Minden karácsony délután
megfőzte a káposztát,
feldíszítette a kis fát,
megfésülte ezüst haját,
felvette fekete ruháját,
kézbe vette bibliáját,
várta haza drága fiát.
Szélsebes a szarvasszán,
úton van már Mikulás.
Fellegűző palástját
hideg szelek cibálják.
Hósapkájú fenyvesek
vígan búcsút intenek.
Háromszáz, kétszáz, alig több, mint ötven,
huszonöt, míg végre tíznél kevesebben
sorakoznak csendben szépreményű versek,
nem líraligetben, hanem egy szerveren.
Jelszóval védettek, mégis védtelenek.
Figyel valaki a függöny csipkéjén
át, égi magasságból, sejtelmesen.
Halottak napján Bach muzsika árad,
ünnepi zsoltár lebeg a sírok felett,
óvatos szélben gyertyák lengenek.
Szeretteim, leborul a lelkem előttetek.
Ó, szép bimbózó tavaszunk,
mézcsorgató forró nyarunk!
Sokasodik a tegnapunk,
sokasodik a tegnapunk!