Pálfi Zsolt
Mi marad, mi marad roskatag arcodon,
csak a por, a por szalad,
ellobbant dalok csöndedbe hullnak,
elfogytak a szavak, a szavak,
mosolyod elfútta a szél,
a pillanat csak múltat mesél,
már nincs benned élet,
s még a halál meg nem talált...
Szeretem, ahogy arcomra szédül a kezed,
miközben kint, az elülő esti szélben
az utolsó napsugarak gyöngyökként
görögnek alá a tornác deszkáin,
puhán dőlök a tenyeredbe, mintha
mindennapi kenyeremet hoznád,
imádság, nevedet suttogom odabenn,
és szememben kelt szikrát vetek...
Gyere, kedves, nézzük együtt a terjedő árnyat,
ahogy elkoptatja a fal színét, miközben
földre pergő fénygyöngyök gurulnak szerte,
odakinn végleg bealkonyul.
Úgy szorítsd szaladó szívem,
érdes ölelésedben csituljak,
csókold le fáradó fájdalmaim,
ringass úgy, mint dúdolt szó,
altató, anya ajkáról áradó,
vess tüzedre, fázom, együtt
nézzük szemeiddel a holdat,
engedd látnom ezüst tükrében...
Egyszer majd tenyerembe fogom
eleven, rebbenő szíved
puha selyemmé simítlak
csillagok alatt burkolózom beléd
és majd perdül a tánc
nesztelen lépteink koppannak
ölellek súlyos földek fölött...
Te maradj élő, eleven hitemnek
földi pokolra, kit anyából téptek
csupán benned vagyok már
dallal ékes, fényes tollú madár.
Éles karmaiddal húsom vájod
szorítasz, mintha lennék halálod
tépsz és émelyülten iszod
csorgó vérem, tessék megkapod.
Ablakomra permetező
szállingózó életeső
szobámban a csönd elült
öreg cigány hegedült
szívemre, békével,
fehér madár repült.
Éltem hárfa húrja
kezeid rajta, csengő bongó
hangok, hímes csalogatója
ábránd, angyalszárnyon
légbe szökkenő, röpülő
tenyeremből szerteömlő
parttalanul véges, időfolyó.
Csípőd nékem ringana
álmaimban láttam ma
fürtjeidet loboncos
szelídítem, makrancos
szemed ködét ámulva
lelkem napja fölissza
fejed kurta biccenése
szívverésem ábécéje...
Lennék színes keszkenőd
télbe fordult dér hajadban
óvón fonnám testemet
bennem rejtett melegemet
Gyertya lángja
szikrát ver a szememben
advent fénye bukfencel
a lelkemben
hangos szó az otthonom
éjszakánként, paplan alatt
megtalál, rám lel ott
fészket rak bennem...