Pál Gergő
Sárguló, sárguló, őszi falevél.
Lexiere száll s most
Őrzi, ha beszél.
Mesékben élek, mesekönyvekben.
Arcán megcsillanok, s álmosan
Tévelygő szó hallatán
Könnyebben élek.
Vele könnyebben.
Hány mérföldes csizmán, már
Nem tudhatom.
Csak azt tudom, hogy mentem.
Mentem.
Repültem messze körökbe zárt időn.
Elfáradtam ebben.
Szellős tavaszi éjben
Szívembe markolt a Hold,
És nevetett, ahogy álmaim
Hessegetve arcomba hajolt.
Most nem látom az utat.
Hiába mentem,
- De messze mentem. -
De szemembe szállt a por.
Szepegve nézek.
Árva gyermekként rózsakertek alatt.
Könnyeim mossák el mindazt,
Mi reményekből maradt.
Esténként, ha szobámban ülök
Kínzó félhomályban,
Ágyamra szállnak
Vészjósló Hannah-árnyak.
Élek.
Még ha szemébe félve is nézek
szerény tévedésnek. Néha nem értem.
Nem értek sok miértet.
Néma a lélek.
Nem száll a szó.
De élek.
Mit ér e Föld, ha elhagyjuk mind gyáván?
Mit ér a szó, ha éjjel nem vár rám?
Hiába pattan a szikra gyönge virágán,
Szirmai elhullnak, ha röppenő rétek szunnyadó földje kiált rám.