Orosz Andrea
Porlepte emlékek, kopott képkeret,
elhalkult ének, gyűrött hangjegyek,
múltidő a magány és a bánat,
mosolygó hold vet magának ágyat.
Pufók pofid hamvas barack,
málna-piros cseppnyi ajkad,
pöttöm nózid piciny, pisze,
mézmandula szemed színe.
Ólomszürke éjszaka, hideg szoba,
fájdalmas emlék szorít a sarokba.
Elhalkult ének hív, egy hamis dallam,
tétován kereslek, hogy mégis halljam.
Napsugár csókjára ébred a lány,
orcája szeplőtlen, kiléte talány.
Göndör tincse pihen fedetlen vállán,
szelíd mosoly málna-piros ajkán.
Levélbontó fák árnyéka alatt
csendesen csobogó, tiszta patak.
Mint magányos öreg hölgy, kit egykor, rég
gyermekzsivaj vett körül, áll csendesen,
olykor felsóhajtva az ibolyakék
égboltra tekint, hiszen ha kedvesen
Feje búbján kócos felhő,
pufók arca szeplőt rejtő.
Pöttöm orra pipacspiros,
eper-pöttyös inge fodros.
Vérvörös kehelyben szerelem-mag,
mint apró gyöngy mély-tiszta víz alatt,
burok mélyén pihen, még szendereg...
Dércsípte reggelen orcáján hajnalpír,
tekintete napfény, angyalkéz festette
őszinte színeit. Édes ajka gyógyír,
leheletnyi tavasz, gyönyör ígérete,
legforróbb vágyaim, örök gondolatim.
Mint gondolat-ecset színezte festmény,
szivárványhíd felett merengő remény,
kezed rejtekében szeretetgubó...
Mélyvörös sodró ár, örök körforgás,
éltető vérfolyam, két külön világ.
Értelem és érzelem, vad áramlás,
a testbe zárt szenvedély lüktető tánc.
Kézfejeden pihen a féltő szeretet,
angyali dallam szól, vigyázza léptedet,
bársonyszirmot hint eléd a természet,
égbolt-szőttese selyembe öltöztet.
Csendhálót rejtő téli éjszakán,
távolból jövő égi lajtorján,
lassan ereszkedik a nyugalom,
pillámra pihenni tér az álom.
Olykor szól hozzám a magára maradt hintaszék,
hűvös hajnalon szél ringatja, míg nekem mesél.