Ördög Attila
Pillangó vagy, lágyan suhanó.
Esőcsepp súlya nem bánthat,
Az élet bármilyen mélybe is ránthat,
Lelked tisztán adakozó.
Hahó, kisember, jól vagy odabent?
Megkapsz magadnak a pocakban mindent?
Szépen növekedsz, már nagy baba lettél,
Nyújtózni kis kezed már alig fér.
Szerető kezedet
Ölelő kezembe,
Szeretni szemedet,
Tartani szemembe...
Régen hullt már ennyi könnye az égnek.
Mintha valakiért sírna,
Vagy talán új sorsokat írna
Megsárgult pergamenlapjára a létnek.
Semmi hétköznapok légszennyében
Rángatott rozsdás láncán a lét....
Sivatag lelkem rég nem látott esőt,
Csak múltakat idéző, szárító szellőt.
Kialvatlan éjszakák keresték az álmom,
Gondoltam, üresen semmivé kell válnom.
Mindig azt hittem, hogy az élet egy játék,
Hogy, ha rét lenne a bolygó, mezítláb járnék.
Hogy egekig másznék, ha lenne egy létrám...
Annyian vagyunk, és annyi félék.
Egyikünk bátor, a másik félénk.
Mégis mindenki elmegy egyszer,
Koporsónkat zárják könnyel, szeggel.
Már nem zavarja lelkem a léted, ember!
Ha megbotlassz, elesel, már nem érdekel.
Lehetsz felőlem boldog vagy gyenge,
Saját dolgaidhoz csak neked van köze.
Sötét ruhád árnyékából tekint ki két szemed...
Mélységét már csak az idő érti,
Néha a köd rejtelméből terhed rám teszed,
De megfogni kezed az agyam mégis féli.
Szemedbe visszanéz a kinti táj.
Barna levelet hord már az ősz,
A nyári csók hiánya még benned fáj,
Ahogy két világ közé kerülsz.
Már hallom a csendet, mi nyugodni hív.
Rég elfáradt e megterhelt szív.
Utamon velem volt a jóság, szeretet,
Tépázott az élet szele eleget.