Ördög Attila
Annyira fontosnak érzi az ember magát...
Mintha ő lenne a mindenség ura.
Van, hogy a szív akar, van, hogy a test.
Van, hogy a kettő együttes lesz.
Van, hogy összejön, van, hogy nem.
Van, hogy velem, vagy ellenem.
Akárhova sodorjon a sors vize,
Menned, gördülnöd kell vele.
Ha ellen mersz állni, eltipor,
S homokként mindenhol szerteszór.
Tudod, a magány nagyon jó tanár.
Mikor már csak egy lépés a határ,
Szeleket küld, regéket mesél.
Elülteti benned, hogy az élet él.
Pillangó vagy, lágyan suhanó.
Esőcsepp súlya nem bánthat,
Az élet bármilyen mélybe is ránthat,
Lelked tisztán adakozó.
Hahó, kisember, jól vagy odabent?
Megkapsz magadnak a pocakban mindent?
Szépen növekedsz, már nagy baba lettél,
Nyújtózni kis kezed már alig fér.
Szerető kezedet
Ölelő kezembe,
Szeretni szemedet,
Tartani szemembe...
Régen hullt már ennyi könnye az égnek.
Mintha valakiért sírna,
Vagy talán új sorsokat írna
Megsárgult pergamenlapjára a létnek.
Semmi hétköznapok légszennyében
Rángatott rozsdás láncán a lét....
Sivatag lelkem rég nem látott esőt,
Csak múltakat idéző, szárító szellőt.
Kialvatlan éjszakák keresték az álmom,
Gondoltam, üresen semmivé kell válnom.
Mindig azt hittem, hogy az élet egy játék,
Hogy, ha rét lenne a bolygó, mezítláb járnék.
Hogy egekig másznék, ha lenne egy létrám...
Annyian vagyunk, és annyi félék.
Egyikünk bátor, a másik félénk.
Mégis mindenki elmegy egyszer,
Koporsónkat zárják könnyel, szeggel.
Már nem zavarja lelkem a léted, ember!
Ha megbotlassz, elesel, már nem érdekel.
Lehetsz felőlem boldog vagy gyenge,
Saját dolgaidhoz csak neked van köze.