Orbán Éva
Istenem, de szeretlek!
Mézédes emléked itt kering fejemben,
Forró csókjaid még őrzöm szívemben.
Igaz voltál, vagy tán csak álom?
Volt már eleged a világból?
A folyamatosan elkövetett hibákból?
Mint szögesdrót a ketrecet,
Úgy ölel szorosan körbe,
Mint mindent felemésztő tüzet,
Úgy költözik lelkembe:
A magány!
Annyi a bú s bántalom,
Annyi a ki nem mondott fájdalom,
Annyira megnehezítjük életünk,
Mindig a haláltól félünk.
Ha te tudnád, mit érzek én,
Miért lebegek menny és pokol peremén,
Mi mindent tárolok én szívem polcán,
Mit sírba viszek majd a megfelelő órán.
Mélyen belesüppedve a mocsárba,
Lassan süllyedve, a kék eget még látva
Harcolni már nem akarok,
Csendben mosolyogva csak várok.
Lehajtom fejem, édes, jó Istenem,
Hagyom, hogy megpihenjen elcsigázott testem.
Levetem magamról bepiszkolt ruhám,
Útjára engedve a benne rejtőző csodát.
Életem homokja egyre csak pereg,
De én még nem tudom, mit tegyek.
Menjek vagy maradjak?
Döntést hozni hogyan tudják?
Ülök a csendben, és csak figyelek,
Hallgatom, hogy lelkem mit rebeg.
Kínzó fájdalom járja át testemet,
Hiányod elviselhetetlen gyötrelem.
Bolond ember!
Miért pazarlod erőd és időd
Haszontalan kutatva,
Merre lelked nyugalma?
És ott állt Ő,
Szívet melengető,
De vele volt a nő,
A Teremtő.
Mint láncaitól menekülő rab,
Kit a test fogva tart,
Úgy törne ki lelkem boldogan,
És szállna hozzád hangtalan.