Olivia Gladstone
A minap elszakadt láncomról apró műanyaggyöngyök
gurultak szerteszéjjel a szobámban.
Mik a láncon oly szép sorban sorakozó gömbök,
most elhagytak, elbújtak e rövidke irományban.
Még nem is ismertél apró kis sejtként,
csupán eljövetelemben reménykedtél.
Csak a huszonkettedik naptól kezdett verni a szívem,
de már akkor örömmel hallgattam a tied.
Érzésekkel körülölelsz, belém égeted neved.
Bársonyos illatom auráddá teszed.
Nem hiszed, hogy egy mosoly nem felhívás keringőre.
Nem hiszed, hogy táncoltam érzelemmentesen eleget előtted.
Bárcsak vak lennék, ne lássam, mikor elromlik minden.
Bárcsak elolvadna szemem fénye harmatkönnyeimben.
Bárcsak szemeim csak a sötétséget látnák a világból.
Bárcsak tanulnék a sok felesleges, ócska hibámból.
Egy hangtalan hang kísér minduntalan utamon.
Néha elkergetném, de irányítja minden mozdulatom.
Rubinvörös szavak szakadnak ki belőlem.
A mai félelem-adagom belőtted.
Tán nem hangzottak el a búcsúszavak?
Az emlékekből megszületett egy szörnyalak.
Bántani akartál? Megtetted, s én engedtem.
Lelkemet elzárva egy sötét szobába reszkettem.
Tűrtem, keverve, mi alázat, és mi a szeretet, míg
te gyógyultál, miközben szívembe verted a szegeket.
Csipkerózsikaként békésen alszom s álmodom,
de ezúttal a valóságot önként feláldozom.
Van már hercegem, ki ébresztene, de csókot hiába ad.
Több élet látogatja a kopár halottasházakat.
A sötét éjszaka nekem nem idegen.
Megnyílok benne, s lelkemet megfigyelem.
Bántó szavak nem csengnek szívemben....
Sötét erdő mélyén zord torony,
belépni senki oda nem tudott.
Csupán a Hold ezüstszála jut át a rácsokon,
de még ő is ijedve elfutott.
Volt egy lány, ki tündérek szárnyán járt a világban,
akit ezernyi dallam és mesés lény hívott bálba.
Hangja, akár egy csilingelő csengő a csendben.
Mosolya őszinte, ragyogó, gyermekien szende...
Hosszan a szemedbe nézek, hogy a lelkedbe lássak,
ismerni akarlak, hogy a lelkeddel eggyé váljak.
Bókolsz és én elutasítom, de mosolygok közben,
és otthon ettől az érzéstől ülök összetörve.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy színes, boldog kis papagáj, aki ősei
országától messze, az ismeretlenben született, s nem is gondolt rájuk soha,
nem ismerte a szerelmet, családot, múltjának nagyjait, s mindennapi hőseit.
Békében élt kalitkájában, és nem is sejtette, hogy az élet néha milyen mostoha.
A könnyek hadseregét én soha nem kértem,
de megkaptam, mert érezve éltem.
Életem egyik legnagyobb adója fizetve,
ezer könnycsepp aranyként hullik kezembe.