Olessák Róbert
Úgy kúszik elő belőlem a gondolat,
ahogyan a bezárt polip nyitja ki belülről
a befőttes üveg tetejét a tapadókorongjaival,
hogy minden egyes mondatom, amelyet kijelentek,
szűkíti a mozgásteremet a következőhöz.
Egész világot szereted,
mégis egy szegletében éled
végig egész életed,
otthonodat megépíted.
Valami megszállt,
egyszerre rám szállt,
valami tétova nyugalom:
fotelban ültem,
elszenderültem,
s jött váratlanul.
Sosem-talált út vitt, nem figyeltem,
és sűrűn bukdácsoltam a fák között,
mert nem gyűlt még szivárvány az égen,
csak félelem, mi bokornak öltözött.
(Éreztem: talpam alatt ring a tenger,
s lejáratot kutat le valami bennem.)
A földre lehajtom fejem,
a ferde eget nézem,
szemem elé homályos
fűszálak hajlanak.
Apadó kút fenekéről
süllyedő szem bámul,
kicsavart fa gyökeréből
száradó rög rám hull.
Régen, amikor még nekem énekelték,
az is úgy tűnt, mintha én fújnám a dalt.
Ma a világ hallgat, hallgatják, mint újat,
s az én számról vissza ez az ének hajt.
Ébren a vágyam, a köd gomolyában
a hajnali visszhang nyers dala tép.
Az ösztöni szó még fátyla mögött ég,
várakozásban reszket a lét.
Hej, fölfakad álmom, a reggeli tájon
egy ünnepi szép rege-szarvas igéz.
Szeme messzire néz.
Napkorong-Atyánknak képe szépen díszíti
az Első Nap lapját égi naptárunkban.
Szemhatáron túlról sugárzó őstenger
hős vizén leszálló láng-arany vasárnap.