Oláh Zsófia
Pakol az ember más emberi testre
Súlyként nehezedő szavakat,
De nem tudja, hogy a
Leggyengébb embernek adja azokat.
Zuhogó esőben fut az ember, remeg,
De mintha visszafognák fehér, hideg kezek.
Kitörni nehéz, de viszi az akarat,
Így nagyon lassan, de előre halad.
Egykor madárka voltam
Tavaszi, virágzó ágakon,
Most éjféli utas vagyok
Egy délutáni járaton.
Ne rágódjunk már, kérlek,
Egy ilyen aprócska dolgon,
Nekem nem tesz érdekessé
Az, hogy mit gondolkodsz otthon.
Sárga színű esernyővel
Utcán sétálva megyek,
Balról rám köszön egy néni,
Kíván nekem szép hetet.
Fekszem az ágyban, keresem a békét.
Aludnék, de nem hagy békén.
Kattog az agyam: lehetnék jobb!
Megtenném, csak mondd meg, hogy hogy.
Átlagos diszkomfort, megszoktam már.
Velem van mindig, de jaj, ugyan már!
Megszokni nem lehet! Mit csináljak?
Gondolatok fel-alá cikáznak.
Világít a felhő,
Ez itt normális.
Hidd csak el nekem,
Lát ilyet más is.
Nincsen senki, csak magam vagyok,
Nincsen már szeretet, sem ölelő karok.
Mosolyogj!
A boldogság jobban áll.
Kedvesen!
A kedvesség visszaszáll.
Reggel a majom belép a terembe,
Mindenki tekintetét rászegezve
Ül csendben a helyén, mind oroszlánok,
Lenézve árasztják a gonoszságot.