Oláh Fruzsina
Mondd csak, ha ez lenne az utolsó napod,
Megtennéd, hogy utoljára mosolyogsz egy nagyot?
Hunyd le a szemed,
Gondolj valami szépre!
Nem kell nagy dologra,
Elég csak egy képre.
A kezed, ami hiányzik,
De az tudod, nagyon.
Néhány emlékkép még virágzik,
S a fejemben vagyon.
Hallom, ahogy zuhog.
Az esőcseppek kegyetlenül csapódnak oda mindenhez, mit érnek.
Pont olyan kegyetlenül, mint amilyen Te voltál, mikor nem engedtél közel magadhoz.
Gödröcskéid az idő múlásával váltak egyre halványabbá.
Volt, hogy még nem tudtam, egyszer az emléked
Tesz majd téged halhatatlanná.
Írhattam volna ezer verset rólad,
Hogy magányos pillanataidban mosolyoghass jókat.
Mesélhettem volna száz történetet,
Vagy festhettem volna napi tíz csendéletet.
Naivitásom tetőfokán nem értem e helyzetet.
Fáj, hogy te, fáj, hogy most
Csalódottságom eltemet.
Véletlennek nevezném,
de erre szavak nincsenek.
Szabad akarat, felsőbb dolog?
Mondd meg nekem, mi lehet?
Én vagyok a lágy szellő,
Mi egy boldog napon simogat.
Én vagyok, ki a tengerparton a hullámokhoz hívogat.
Azt mondtad, nem akarsz bántani,
És tessék, megint én maradtam alul.
Fejemben káosz, lelkemben üresség lapul.
Libabőrödzök a hasonlóságunktól,
Mert minden, mi neked van,
Arra én képes vagyok,
És minden, mi nekem van,
Arra te is képes vagy.
Mosolyodban rejtem el titkaim,
De téged tartalak a legnagyobbnak,
S ezért összeszorítom ajkaim,
Pedig a szemeim felragyognak.